Spagetti alla nervosismo

Ma este spagettit készítek. Nem azért, mert éhes vagyok, vagy mert szeretek főzni. Julia Roberts és a levesporosított romantika rég odakozmált egy kopott teflonserpenyő aljára, a kis délutáni borozgatós self-care pillanat pedig tehet nekem egy szívességet! Nem, ez most nem ilyen. Ma valahogy túl sok dolog "kicsit szar". És nem tudok mit kezdeni magammal. Nem tragikus. Nem posztolható. Nem Hollywood-kompatibilis. Csak egy újabb "meh" a már több napja langymeleg kora nyári lelki időjárás-jelentésemben.

-A koraesti órákban kelet felől enyhe ciklon várható! Ja várjunk csak... bocs, mégsem.

Úgyhogy tésztát főzök. A tészta egyszerű, tudja a dolgát, és nem fáraszt hülye kérdésekkel. Vizet teszek fel, sót szórok bele. Nem érzéssel, nem finoman, vagy az ikonikus Salt Bae-féle mozdulattal, hanem úgy, ahogy éjszaka a szúnyogot csapja le az ember: gyorsan, dühből, nélkülözve minden empátiát. A víz lassan melegszik. Egy ideig passzív-agresszív tekintettel bámulom, de a H2O sokkal kitartóbb, mint én. Szóval inkább paradicsomot vágok. Fűtött indulatokkal. Rohadt paradicsom, még azt sem tudja eldönteni, hogy zöldség vagy gyümölcs! A penge kegyetlen ütemre kattog a vágódeszkán, nyomában nem szabályos kockák, hanem összevissza darabok keletkeznek. Törmelék, kocsonyás romok, mint az agyam ma este. Beleharapok egy fokhagymába. Részben azért, hogy megnézzem, friss-e még, de sokkal inkább, hogy megbüntessem valami el nem követett bűnért. Nem volt friss. Én lettem megbüntetve, és valahol meg is érdemlem.

Az olívaolaj serceg. Türelmetlenül sürget, pedig én még nagyban köpködöm a szottyos foghagymát a hamutartóba, összehamuzva a lomizott műmárvány lapot, amit jobb híján a pultra tettem. Szerencsére találok egy-két használható gerezdet, összezúzom őket a késpenge lapjával. Bosszúból és gonoszul. Egy bűnért, amit nem is ők követtek el. Aztán rituálisan megpirítom őket, és élvezettel nézem, ahogy halálra barnulnak a kis gecik. A paradicsom néma rezignáltsággal követi őket az olajba. Tompa, sűrű placcs, mint egy fáradt csók, ha lenne kinek adni. Megkeverem. Nem szeretettel, inkább csak... szarkasztikusan. És élvezettel verem szét a darabokat a fakanalammal, leve a dekoltázsom közé fröccsen. Forrón csordul le, a zöldség (vagy gyümölcs) apró revansa.

Közben felforr a víz, én pedig egy hirtelen mozdulattal borítom bele a tésztát. A pára az arcomba csap, mintegy jelezve: vigyázz kislány, még mindig érzel valamit! Igen, érzek. Dühöt... erről is az a kibaszott tészta tehet! Tíz perc. Addig csak állok ott, nézem, ahogy gőzölög, felbugyog, majd forrni kezd és felhabzik. A tészta ki akar mászni a fazékból, vergődik, de visszanyomom a víz alá, és lent tartom, amíg már nem küzd, nem kapálózik tovább, és készségessé puhul. Helyes.

A "szósz" (lelkem minden finomsága benne van ebben a kegyes hazugságban) lassan besűrűsödik, egy-két panaszos buggyanással igyekszik felhívni magára a figyelmemet. Szinte megsajnálom, ahogy ott rotyog magában szegény, de a pillanat elmúlik: só, bors, majd beleszaggatok egy marék bazsalikomot. Rohadjon meg! - gondolom, mire engedelmesen össze is fonnyad. Leszűröm a tésztát, rácsapom a szószra, összekeverem, és mélyhűtőszagú parmezán sajtot gyilkolok rá. Nem túl sokat, mert ma már semmit sem akarok túlzásba vinni.

Leülök az ablakpárkányra, bámulom az éjszakai fényeket, hallgatom a sikolyokat és sóhajokat. Dühösen eszem a rohadt spagettit, csak úgy, a lábosból. Villám visszhangot ver a félhomályos, szürke, néma lakásban. A kaja borzalmas lett. Voltaképp nem is tudom, hogy akarok-e enni. Nem tudom, hogy valójában akarok-e bármit is. De piros szósztól csatakos arccal valahogy basszus kevésbé tűnik kétszínűnek ez a kurva élet...