Fél három előtt negyvenkét perccel

Negyedszer fordítom át a párnámat. A takaró alatt túl meleg van, takaró nélkül meg hideg. A 22-es csapdája, fél három előtt negyvenkét perccel. A hajam belelóg a számba. A cicusom a lábam között pedig... mármint a perzsa kandúr, te perverz állat! Megnézem a telefonomat. Persze, már megint ugyanaz a műsor, csak más szavakkal.

-„Szia, leszopnálak! Mármint leszophatnál! Autocorrect."

-„A nyelveddel a nyalókán kívül mást is szeretsz nyalni?!"

-„Megbüntetnélek, és fizetnék is érte!"

És egy fotó. Tömzsi, ráncos fasz, profilból. Ráadásul rossz fényben, ami miatt úgy néz ki, mint egy mikrohullámú sütőben szétdurrant akciós virsli. Valami rózsaszínű törölközőn hever… lehet, hogy virágmintás? Nem tudom, nem merek ránagyítani, viszont nagyon bizarr az összkép. Lehervadok, mint a talán-virágok a törülközőn.

Nézem a plafont, és a plafon visszanéz rám. Kicsit úgy bámul, mint egy terapeuta, aki túl sok mindent hallott már, és most unott/passzív fejjel várja, hogy a gyerekkoromról beszéljek. A repedés az ágyam felett viszont gúnyosan mosolyog a nyűglődésemen. Legalább őszinte. Közben újra pittyen a telefon.

-„Cica, ráírnád a melleidre filccel, hogy Gábor? Csak nekem."

Nem válaszolok. Nem azért, mert meg vagyok sértve. Hukerz, mondja az angol, hogy egy klasszikust idézzek. Egyszerűen csak... baromi fáradt vagyok. És nincs filcem se.

Eszembe jut, hogy kislányként azt hittem, ha nagyon koncentrálok, egyszer tényleg megjelenik a herceg azon az ominózus fehér lovon. Tudod, olyan igazi, nemesi címmel, koronával, meg minden. Az a fajta, aki hoz valamit. Egy szál virágot, doboznyi bonbont, vértől csöpögő levágott sárkányfejet. Most meg, ha valaki megjelenne az ajtóban lovon, valószínűleg az első gondolatom az lenne, hogy a rohadt dög odaszart a lábtörlőre, és esetleg paráznék egy sort azon, hogy a szakadt pólómon kikandikál-e a mellbimbóm.

Szóval nem, már a herceggel se tudnék mit kezdeni. Leültetném, főznék neki egy kávét, és megkérném, hogy a szelektíves kuka mellet abrakolja a lovát, vagy mit szoktak a lovakkal csinálni. Aztán valószínűleg írnék valami pasinak, akinek a nevét se tudom, hogy bocs, ez ma este mégsem fog összejönni.

A plafon még mindig ugyanolyan, kivéve, hogy a repedés időközben elkezdett hasonlítani annak a kancsal srácnak a mosolyára, akivel a HÉV-en szemeztünk a minap. Legalábbis azt hiszem, hogy szemeztünk. A macska dorombol, a párna ötödjére is átfordult, kezek a takaró fölött, az inboxom pedig tele, a nemlétező hím genitáliámmal együtt. Viszket a könyökhajlatom. Fekszem, mint egy selejtes illatgyertya: nem ég, nem világít, de mégis ráragad minden szirszar. Aludni kéne. Pitty, pitty, pitty, és valószínűleg újra megnézem, ki írt. Hátha valaki egyszer megkérdezi, hogy "nem vagy magányos, ugye?" Nem vagyok.

Itt van nekem Gábor, és a rózsaszín törölközője.