Daddy Curse

Van egy átok rajtam. Na nem az a „megnyílik alattam a föld, és CGI kezek lehúznak a mélybe” típus, hanem... nos, az apukák vonzódnak hozzám. És nem, nem apukás típusú srácokról beszélek. Hanem konkrétan apukákról. Övék az ing, a Suzuki + gyerekülés, a válóper és a hűtőre kiragasztott rajz „kicsi Luca 5 éves” aláírással.

Én meg a huszonegy évemmel leginkább azzal vagyok elfoglalva, hogy próbálom kitalálni: most basszus a fűzős crop top legyen, vagy a pánt nélküli bőr felső? És közben a háttérben dübörög Nine Inch Nails, meg a fenti szomszéd partvisnyele a plafonon. Talán már itt elcsúszik a dolog.

Az első gyanús jel akkor jött, amikor megismerkedtem Flóra apjával, még évekkel ezelőtt. Flóra a legjobb barátnőm by the way. Rózsaszín haj, Barbie-fixáció, (enyhe apuci-komplexus), de amúgy közös az ízlésünk: mindketten rajongunk a '90-es évek sötét esztétikájáért – csak ő szentimentálisan, a laptopra ragasztott matricák szintjén, én meg hát olyan hardcore "lecsókolom a borostádról a Jack Daniels cseppeket a romkocsma mosdójában" módon. Szóval amikor először átmentem hozzá, ott állt az ajtóban az apja: szürke halánték, mélykék ing, az a tipikus „tudok főzni, de csak sörrel a kezemben a grillrács mellett” aurával. És a pillantása… nem tudom leírni másként, mint konstatáló tekintet: nem tolakodó, csak olyan, mintha valami lassan elkezdene checkboxokat kipipálni az agyadban, és nem tudod, mivel kapcsolatban.

-Mi az Flóra, nem borotválkoztál ma reggel? – mondtam neki, puhatolózó geciskedéssel egy félmosoly kíséretében. Elvigyorodott. Épp csak annyira állt félre, hogy nagyon közel menjek el mellette, ahogy beléptem a házba.

Igen, így kezdődött.

Aztán ott volt az exem (Legyen a sztori kedvéért Dani) apja. Egy koncerten futottunk össze, véletlenül. Danival már rég vége volt. Lefutott ügy, nem működött. Túl normcore, túl kedves, túl... mama kedvence. De az apja? Olyan volt, mint egy elfeledett rockisten, akit a sors rossz fiókba pakolt be: bézs kabát, meglepően karbantartott test, és egy olyan hang, amitől a petefészkem elkezdett bukfenceket hányni.

-Jól nyomták, mi? – kérdezte, miközben a backstage melletti sörpadon cigiztünk.

-Elég menő. Te melyik számukat csíped? – kérdeztem vissza.

-Tök mindegy, csak elnyomja az M1-et. - Valamiért ettől kezdve én lettem a kedvenc témája. Zizeg a telefon az ágyam mellett: hajnali háromkor is meg tud lepni valamivel, aztán hajnalig húzzuk egymást mindenféle hülyeséggel.

A végső csapás viszont a tanárom volt. Negyvenes, kétgyerekes, nős. A professzor úr, csupa nagybetűvel, amit csak azért nem írok ki, mert furán nézne ki. Mindig farmeringben jött, kicsit gyűrötten, kicsit fáradtan, de amikor felolvasott valamit Rilkétől, minden csaj úgy ült a padban, mint egy nyitott könyv arra várva, hogy beléjük olvasson.

-Amikor egy nő olvas, ott valami történik. Érted? – mondta egyszer nekem.

-És ha nem csak olvas, hanem ír is? – kérdeztem vissza.

A szemembe nézett. Láttam, ahogy pipálgatja a checkboxokat abban a meg nem értett íróból lett egyetemi tanár fejében.

-Akkor te vagy a történet. Ez veszélyes kombináció.

A felesége egyébként nagyon aranyos nő. Szőke haja és molyirtó szaga van... szóval igen, átok. Mert basszus, nem csináltam semmit! Komolyan. Én csak vagyok. Sötét smink, kis fűző, cinikus humor, egy-két piercing olyan helyeken, amit nem vallanék be. És jönnek. Mindig jönnek. "Ilyen lánnyal sráckorom óta nem találkoztam" – mondják. És nekem már nincs kedvem elmagyarázni, hogy nem akarok nosztalgiaprojekt lenni. Nem akarok, de az a hang, az a borosta, az a pattanásig feszült kockás ing! "Daddy curse" ...egy idióta fétisrontás valami floridai boszorkánytól, vagy egy nagyon fura TikTok trend, waiting to happen.

Ne érts félre, egy részét élvezem: a flörtöt. Tudom, én és az a rohadt libidóm, meg a bukfencező petefészkem, de imádom a tiltott tekinteteket, azt a "nem kéne, de mégis” feszültséget. Azt a pillanatot, amikor valaki indokolatlanul sokáig marad a konyhában, miközben én a nappaliban ülök keresztbe tett lábbal, és tudom, hogy túl sokat képzel bele ebbe az egészbe. Pedig csak azon a tévén volt Netflix.

De aztán mindig jön a valóság, ami elgáncsol minden illúziót: egy gyerekrajz az hűtőszekrényen. Egy családi fotó, beállítva háttérképnek a telefonon. Egy meg nem történt beszélgetés a feleségükkel arról, miért csillog ennyire a szemük mostanában.

Én meg visszavonulok. Megint. El egy újabb "majdnem", vagy az utána következő kínzó bűntudat elől. Aztán beállok a tükör elé. Kiengedett haj, kicsit kócos. Egy csepp parfüm a kulcscsontomra. Fekete rúzs. Szemceruza. Kibaszott szempillaspirál.

Nem gondolok rájuk, és megint péntek este van.