Készülődés

Na jó, lehet, hogy egy kicsit túlgondolom ezt az egészet. De könyörgöm, a randi nem az a műfaj, ahol az ember csak felkap valamit és kimegy az utcára, mint amikor leugrok cigiért a kisboltba. Először is, a ruha. Egyértelmű, hogy feketében megyek, ez nem is kérdés. De melyik feketében? A neccharisnyás-szoknyás kombó túl közhelyes, a hosszú hálós ruha kicsit túl sok lehet egy első találkozásra, a fűzős felső meg... hát, valljuk be, ha ülök, nem épp a kényelméről híres. Közben persze azon agyalok, hogy vajon a srác milyen típus lehet. A képek nem árultak el semmit. Rocker? Kocka? Kétajtós szekrény? (Nem mindegy?) Ha már elhívott, nyilván tetszem neki. És ha tetszem neki, akkor nem is az a lényeg, hogy mit veszek fel, hanem hogy mit veszek le. Na jó, állj! Ez így túl hamar ment túl szélsőséges irányba. Egyelőre fókuszáljunk a fűzőre!

Jöhet a smink. Fekete szemhéjtus, persze. Az a szép, vastag, drámai macskaszem. Ha béna a randi, legalább úgy nézzek ki, mint aki egy Tim Burton-filmbe tart. A sötét rúzs kérdéses, mert ha csók is lesz - és miért ne lenne? - akkor azt úgyis fél perc alatt le fogja nyalni rólam. Oké, állj! Nyugi. Talán valami natúrabb, de azért "nem vagyok ártatlan" - árnyalat. Igen, ez jó lesz.

Haj... életem drámája. Kivasaljam? Legyen hullámos? Copf? Félig feltűzve? Néha úgy érzem, egy férfi egyszerűen nem értheti és érdemli meg ezt a sok macerát. A rossz hajválasztás egy egész estére képes lerombolni az önbizalmamat. Szóval marad a megszokott: kiengedve, kicsit borzoltan, mintha most keltem volna fel, de igazából háromnegyed órát szenvedtem vele a tükör előtt, amit sosem vallanék be neked. Egy kis parfüm a nyakra, csuklóra, dekoltázsba, de nem túl sok. Egy gyors, utolsó pillantás a tükörbe, cici ellenőrzés (még megvannak), és kész. Mehetünk!

A helyszín egy félhomályos kis pincekocsma a belvárosban, tökéletes randihely. Leülök az asztalhoz, picit fészkelődök, próbálom elkerülni a telefon nyomkodását, mert olyan idegesítő, mikor valaki állandóan azt bámulja. Aztán nyílik az ajtó. Egy srác belép. Kicsit megkönnyebbülök: ápolt, jóképű, szőke. Majd belép még egy. Biztos haverok? Aztán egy harmadik is követi őket, sokatmondó mosollyal lépnek az asztalhoz. Öhm... jó estét, helló?!

Ekkor rájövök: nemhogy túlgondoltam, hanem nagyon is alulértékeltem ezt az egészet...