2014. 08. 11. 22:26 | Megjelent: 1160x
Csak mész s lefagysz mikor meglátod. Mikor a szemébe nézel..
Mert van ami annyira vonz a különlegességével már az első pillanatban amint meglátod.. Hiába kéne elfutnod, rohannod mert másokban üvölt az életösztön s menekvésre sarkalja, benned csak enyhén, ingerlőn borzolódik de a szemed már megfogta ahogy rá pillantottál, a törzsed elfordítani nem tudod...
Ahogy a hideg alkonyatban csak üvölt a szél s tépi a fákat, hajad, ruhád...Az arcod, kézfejed már hideg, eső borítja mégse mozdulsz mert bűvöl, megigéz ahogy hevesen önti el az agyad a vágy közelebb menni. Megérinteni az ujjaiddal, száddal, homlokoddal...
Közelebb mész s félve érinted... Csak csendben állva néz, egész a vesédig lát s ez épp elég. Elég, hogy ne gondolkodj, hanem zsigerből csináld.
Pattan az agyadban valami s felelősség nélkül, önzőn megakarod kapni..
minden pillanatban várod azt a pillanatot amikor elönt az erő amivel földhöz rántanád karját csavarva, térdhajlatába taposva.
Nézed ahogy piheg, ahogy nyög s annyira szép, annyira jó érzés hallani, érezni a kapkodó levőjét, hogy legszívesebben úgy szorítanád kezeiddel, hogy az brutálisan fájjon, üvöltsön mert annyira felkavaróan szép, mocskos, nyomorultul tökéletes ahogy teszi.
Kavarog benned minden, semmi se tiszta, minden sötét, nyirkos, kínlódó még benned is...nézed s azt hiszed érted, azt hiszed csak te vagy oly bonyolult mert az iszap az agyadban lehúz s örvénylik. De a fájdalom mindig segít tisztán látni pillanatokra, érezni a fejedben, ujjaid közt, a farkad/pinád mélyén milyen mikor annyira vágysz kapni/eltépni valamit a másiktól...amivel ő se lesz szegényebb mert az élmény emlékezteti neki is jelentett valamit... De hogy mit azt talán ő se tudja.
Hozzászólások (3)