A kezdetek.

Sexi 45 perc…

Akkoriban kb. 2 hónapja ismertem Öt. Teljesen ellentéte volt annak, amit én egy férfiben szerettem, Öt mégis imádtam… Nem, megvesztem érte. Fiatal volt, alig 25… sosem volt ilyen korú pasim. Kb. 175cm magas, 66kg… Az izlésemnek túl alacsony, túl vékony. De amit imádtam benne, a végletekig kisfiús, de markáns arca és a szemei… azok már árulkodtak… dominanciáról. Izgalmas szeretö volt, macska testtel, feszülö izmokkal, tele vággyal, ötlettel… Mindig meglepett valamivel, egy új játék, egy új játékszer… Izzott a levegö köztünk. Mint minden fiatal srácnak, neki is a seggéhez volt növe az autója… Aznap viszont a következövel állt elö:

- Mit szólnál, ha felmennénk a haverokhoz Pestre? Egy kis lazulás, duma, biliárd?? –mosolygott, mint mindig…

- Jó menjünk.

- De akkor úgy készülj, hogy a következö vonatot érjük el… Menj, készülödj, addig én telefonálok a többieknek! – ragadózó szemmekkel végignézett rajtam, s nekem remegni kezdett a lábam is – Ja és subocska, még fürdesz, kirakom az ágyra, amit fel KELL venned!

Itt végem volt. Mint, aki lebeg, ugy mentem be a fürdöbe, minden testrészem bizseregni kezdett. Az ágyon a fekete mini farmerszoknyám, egy kék kis top, és egy apró fekete farmerdzseki várt. Az állomásig kocsival mentünk, majd felszálltunk a vonatra. A találkozó kellemes volt, kicsit ittam is, pedig nem szoktam. Nem sokat: két martini volt a vétkem. Ennyi pont elég volt, hogy sexi hangulatom legyen. Egész este simogattuk egymást, bujtunk, nem mentünk el egymás mellett, hogy ne érintettük volna meg egymást. Aztán megszólalt a zene… Michael Jackson – Who is it… Egy lassú, erotikus dallam. Felálltunk és táncoltunk, összegabalyodva, egymásba fonódva… Simogatva egymást, megszünt a világ… csak Ö volt… Kívántam… minden idegvégzödésem… érte sikongatott… De ott és akkor nem lehetett. Megérezte, onnantól kezdve végig simogatott, ingerelt… Csábított, az érintései szavakba nem önthetö ígéretek voltak. Vágytam rá, talán annyira, mint még senkire soha. Aztán el kellett indulnunk az utolsó vonatkoz. Mikor indultam búcsú puszikat osztogatni, megfogta a karom és magához húzott:

- Búcsúzz szépen el – suttogta – utána pedig menj be a mosdóba és vedd le a melltartódat, nem lesz rá szükséged innentöl kezdve. – édes, gonosz mosoly volt az arcán – A táskád vidd, mibe teszed el…? Vagy azt akarod, hogy mindenki lássa, hogy a hazafele útra már nem veszel?

Elindultunk. Mindenféle semleges témáról dumáltunk. Végig vezette a beszélgetést… Ezt szerettem benne… Ezek voltak a láthatlan kis láncok, amik mint nöt, mint subot hozzá láncoltak. Az apró dolgai, az ellentétes lénye, ami tökéletes összhangba hozta benne a férfit, a szeretöt, a domot, az Urat. Kint álltunk a vonatállomáson, amikor ezt mondta:

- Ha látod jönni a vonatot gyújts rá. Leghátulra szállunk, Te az utolsó kocsiba, amiben csak négy szék van. Én pedig az utolsó rendes vagonba. Szívd csak el a cigit, hallgass zenét… akármit, de a telefon legyen a kezedbe. –felnézett, szemében láttam a vonat fényét. A hüvös szél végigfutott a testemen és remegni kezdtem, inogni kezdett velem a talaj. Kattogott az agyam, mit akar, mit tervez már megint. Félelemmel vegyes izgalom szállt meg, és elveztettem minden akaraterömet. Felszálltam, fennt elválltunk. Leültem a leghátsó székbe, megnéztem az órámat, még 10 perc, mire el is indul.
- Ez az utolsó, alig lesznek rajta. Bekapcsoltam az mp-met gyorsan az utcsó mappához lapoztam – Michael Jackson – nem is tudom miért, de szép lassú számot kapcsoltam be. A kezemben remegett a cigaretta, ahogy a számhoz emeltem. Kicsinek éreztem magam, sebezhetönek, és kiszolgáltatottnak. Pedig nem is volt ott, mégis a markában tarott, mégis csak Rá tudtam gondolni…és ez felizgatott. Idegesen szorongattam a telefont. Elnyomtam a cigarettát. Rezeg a telefon, sms:

“Azt mondtad, bátor vagy, hogy szeretsz játszani! Hát akkor játszunk, mégpedig azt, hogy engedelmes, alázatos és szófogadó leszel, és minden parancsom teljesíted. Az elsö: vedd le a bugyit, tedd a táskádba, a táskát tedd az öledbe, cipö le, lábakat a szemközti székre fel. Jelentkezem…”

Megdöbbenve ültem a kocsiban. Idegesen az ablakra tekintettem, egy pillanatig még megkövesedve ültem, majd felpattantam, lekaptam magamról a tangát, és a táskámba rejtettem. Éreztem, hogy ég arcom, szégyen, izgalom… A parancs minden pontját teljesítettem. Még egy cigi, muszáj rágyujtanom. a gyomrom görcsbe rándult… és impulzusokat köldött, nöiességem felé. Idegesen toporogtam a lábammal a másik széken. Éreztem, hogy teljesen izgalomba jöttem. A vonat végre, nagy nyikorgással megindult, probáltam kikapcsolni az agyamat. Nyár volt, mind a négy ablak le volt húzva, igy azért kissé hüvös lett. A lábamon folyamatosan futkosott a szél, végig a combomon, megborzongtam. A telefon megszólalt. Persze, hogy Ö, kire számítottam?!

- …hello… – nagy nehezen kinyögtem.

- Szia, subocska! Teljesítetted a parancsaimat.

- Igen… Uram… mindet. – már éreztem, hogy nem hétkönapi negyvenöt percet fogok a vonaton tölteni.

- Helyes. Mit érzel most? – szemtelen kérdés volt.

- Ideges vagyok, Uram, de mindamellett izgatott, és össze vagyok zavarodva. –vallottam be.

A vonat zötykölödve megállt az elsö megállóban. Senkit sem láttam,vagy hallottam felszállni.

- Mitöl vagy ideges, nem bízol bennem?

- De igen, Uram.

- Akkor? Izgatott?? Subocska, micsoda mocskos dolgok járnak már megint a fejedben? – amint elhangzott a kérdés, elvörösödtem és elszégyeltem magam. – Nah meg össze vagy zavarodva. Hát most neked kell döntened??

- Nem, Uram. – rebegtem.

- Jó. Ezek szerint érzed, hogy teljesen jogtalanul mondtad ezeket?

- Igen Uram, bocsánat!

- Semmi baj… még. A következö 20 pálca. Megértetted?

- Igen, Uram.

- Kicsit nyisd szét a lábaidat, a táska alatt dugd át a kezed… tedd a puncidra a tenyeredet. Ne csinálj semmit, csak szépen tedd oda. Megtetted?

Nagyot nyeltem:

- Igenis, Uram.

A tenyeremet szinte rászorítottam a puncimra. Bizsergett.

- Simogasd magad, de csak a combodat, a szeméremajkaidat. Ne csalj, mert tudod, hogy rájövök.

A kezem óvatosan elindult a combomon, éppen csak az ujjbegyeim értek a börömhöz. Majd elértem a puncimat, teljes lázban égtem. Finom simogatásokkal igyekeztem inkább csökkenteni a vágyat… Ami már megindult bennem, de nem sikerült. Feltüzelt a helyzet, vonaton… ahol bárki megláthat, Ö ott ül tölem nem messze… Perverznek hatott… és éppen ez gerjesztett be. Egy nagyobb sóhajt, már nem tudtam visszafogni. Meghallotta. Halk kacaj volt a válasz, és én a lábujjamtól a fejem búbjáig elvörösödtem. Az a félénk kislány, akit anno megismert, már nem volt sehol. Az ötletei, a a fantáziája rám is hatott, napról-napra kevesebb tétovázás volt bennem. És ez most vitte a pálmát.

- Úgy hallom rákaptál, subocskám! –hangjában gyermeteg játékosság volt –Simogasd csak magad, csak finoman… a csiklódat, a puncidat.

A hipnotikus hangja megtette a magáét. Bátran simogatni kezdtem magam. A vágy elnyomta a szégyenérzetet, önfeledt masztiba kezdtem. Nem számított semmi. Az utolsó vonaton, az utolsó vagonban, Dzsekót hallgatva, telefonnal a kezemben. Felszabadult bennem minden. A kezem szemtelenül járkált a puncimon, legföképpen a csiklómat simogatva… éreztem, hogy mennyire nedves vagyok… Nyöszörögtem… Sóhajtoztam. A vonal másik végén egy hang pedig egyfolytában biztatott:

- Jól van kislány! Ugye még nem élvezél el?

- Nem, Uram. – rebegtem és kicsit vissza is rántott a valóságba.

Rájöttem, hol vagyok, hogy mit is csinálok.

- Helyezkedj el normálisan, mert jön a kaller. –mondta parancsolóan. – Addig leteszem. Jelentkezem. – meg sem várta, hogy elköszönjek, rámnyomta a telefont.

Egyedül maradtam, és igy nem volt jó… Szégyeltem magam, de a testem még bizsergett. A kaller tényleg ott volt két percen belül. Mosolygott. Folyton az járt a fejemben, hogy azért mosolyog… “Jesszus lehet látott mindent? Nem, az nem lehet, akkor meg miért vigyorog ilyen bambán rám…” Elment. A telefon ismét megszólalt:

- Nah, hogy vagy subokcsám?

- Jól, Uram. – rebegtem, de a hangom szerintem nem ezt sugározta.

- Örülök neki, a kezed a helyén van? – szinte kacagva kérdezte, élvezte a kényelmetlen helyzetemet.

Ebböl eröt merítettem, “nem fog ki rajtam” –gondoltam. Ismét ténykedni kezdtem. Hangosan nyöszörögve. Hajtva az élvezetet. Egyszercsak kinyilt az ajtó, ijedten kaptam fel a fejemet. Ott állt elöttem, mosolygott. Leült a szék szélére, majd felemelte a lábaimat, közéjük ült. A táskát kivette az ölemböl, kissé fentebb hajtotta a szoknyámat. A telefont csak ekkor nyomta ki.

- Egész kis niagarát indítottál el, kislány! –szemtelenül megsimogatta a puncimat. – Csak semmi elélvezés. Azt nem engedtem meg, ha jól emlészem, ugye?

- Nem, Uram.

Az ölébe ültetett. Csókolgatott, simogatott. A keze még mindig a nöiességemen volt, olykor-olykor megmarkolta, paskolta. És én sikítani tudtam volna érte. Iszonyatosan kívántam. Soha nem éreztem még, hogy ennyire az Övé vagyok. Növé tett, nem is, nösténnyé. Azon az éjszakán sokáig játszottunk. És én engedelmesen, remegve, lelkesen teljesítettem minden parancsát…

Emlékek Esub és egy hihetetlen kaland "születéséről"