Maraton

D-ből tegnap este – ahogy nála ez rendszeresen lenni szokott – előjött a huncut kisördög, amit annyira szeretek benne. Volt benne valami pajkos komolyság, ahogy hozzám bújt, mintha egyszerre incselkedne és vallana. Összebújva beszélgettünk, amikor egyszer csak, minden átmenet nélkül, hirtelen témaváltással nekem szegezte a nagy kérdést:

– Tudod, mire vágyom, mi az, amit kipróbálnék egyszer veled? Egy maratoni élvezésre, élveztetésre.

Kettős érzéseim támadtak. Egyrészt vadító az ötlet, a vágy – és mindig is imádtam őt élveztetni, folyamatosan és mindig, minden helyzetben. Szerencsés vagyok: bármikor, bárhol, bármi, ami én vagyok, orgazmust tud kihozni belőle. És én ezzel élek is. Nem is kicsit. Mert imádom, amikor élvez, amikor elengedi magát, amikor látom rajta, hogy jó neki.

De ott motoszkált bennem a másik oldal is.

Node én? Sorozatosan? Egy férfi esetében a sorozatos élvezés már egészen más történet. Inkább az érem másik oldala. Kicsit játék a határokkal, kicsit önfegyelem, kicsit technika. És igen, 50 felett még inkább az.

És valahol itt jött a felismerés, ahogy vele mindig jön felismerés. Nem is a “maraton” a lényeg. Nem az, hogy hányszor, mennyi ideig, milyen intenzitással. Hanem az, hogy közben mennyire figyelünk egymásra. Hogy megmarad-e benne az a játékosság, az a huncutság, ami miatt az egész megszületett.

K.