Szinuszgörbe
A menny és a pokol,
a lent és a fent,
egy hullám, amelyen végigrángat az élet,
mint egy őrült kezében pörgő jojót.
Fenn ünnepelünk, lenn átkozódunk,
és közben azt hazudjuk magunknak,
hogy mi irányítunk.
Mint a lebbenő füst,
mint a nyárfaszösz a szélben,
úgy hullik szét a mentalitásunk ragasztóiból összetákolt burok,
melyet olyan kétségbeesetten építettünk,
hogy egyben tartsa
személyiségünk anyagtalan káprázatát.
A vágyaink a börtönőreink.
Mi kovácsoljuk a láncot,
aztán szabadságról papolunk.
Kéjsóvár állatokként kergetjük
azt a testen túli villanást,
azt az egyszeri, megnevezhetetlen eksztázist,
amelyet egyetlen alkalommal megízlelünk,
és aztán egész hátralévő életünkben
ugyanannak a szellemnek a nyomában rohanunk.
Önzésünk sem elég hatalmas,
hogy áttörje a saját kezünkkel emelt falakat.
Bennük vergődünk,
és még büszkék is vagyunk rájuk,
mintha az egónk téglái között
valami örökkévaló lakna.
Közben vallásokat gyártunk,
filozófiákat faragunk,
magyarázatokat találunk a semmire,
csak nehogy szembe kelljen néznünk
azzal a kibaszott ténnyel,
hogy talán az egész létezés
nem több egy kozmikus hullámnál:
fel, le,
öröm, fájdalom,
születés, pusztulás,
remény és kiábrándulás.
És ha tényleg létezik reinkarnáció,
akkor hát bassza meg az egész.
Nekem egyszer is elég volt ebből a kalandból.
Egyszer végigültem ezt az őrült hullámvasutat.
Egyszer végignéztem a mennyet és a poklot,
a vágyat, a hiányt, a szerelmet és a rothadást.
Nem kérek második menetet.
Mert aki egyszer felébredt a szinuszgörbe közepén,
az már tudja:
nem a csúcs a hazugság,
nem a mélypont.
Hanem az, hogy mindkettőtől
megváltást várunk.
Hozzászólások (0)