Újra

Voltam én már minden, ami nem fér bele egy vasárnapi ebéd melletti beszélgetésbe.

Évekig úgy éltem, mint egy túlpörgött dokumentumfilm narrátora: „És most figyeljék meg, ahogy a hím egyed újabb, teljesen felesleges, de annál izgalmasabb határt lép át…” – és persze figyeltem.

Meg csináltam is.

De nem, nem arról szólt, hogy heti ezer orgazmust kipipáljak, mint valami hülye hűségpont-gyűjtő kártyán.

Nem.

Engem az út érdekelt.

A vadászat.

Az a finom, bizsergő „mi van, ha…?” érzés. Az a pont, amikor még nem tudod, mi lesz, de már sejted, hogy ebből vagy sztori lesz… vagy rendőrségi jegyzőkönyv.

Mentem előre. Mindig egy kicsit messzebb. Mindig egy kicsit vadabb.

Átléptem szabályokat, amiket mások gondosan felépítettek maguk köré, mint valami IKEA-s lelki ketrecet.

Én meg csak néztem: „Srácok, itt kulcs is van hozzá, csak szólok.”

Aztán… valami lecsendesedett.

Nem egyik napról a másikra. Nem volt nagy dráma, nem szólt alatta zene.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy nem a következő őrület izgat, hanem az, hogy valaki reggel megkérdezi: „Kávé?” És nem azért, mert kell, hanem mert számítok.

Szerelem. Gondoskodás. Az a fajta biztonság, amit régen unalmasnak hittem.

Spoiler: nem az. Csak más.

És igen, fizettem érte. Szabadsággal. De nem úgy, mint aki veszít, hanem mint aki cserél. Mint amikor leadod a sportkocsit egy lakható házért. Néha hiányzik a sebesség, de nem akarsz visszaköltözni a csomagtartóba.

Aztán eltelt húsz év.

És besétálsz.

Egy sima fotózás. Komolyan, naponta csinálok ilyet. Emberek jönnek, mennek, beszélgetünk, kattintok, mosolygunk.

Veled is így indult.

Semmi extra. Csak… jó volt. Az a fajta beszélgetés, amikor nem nézed az órát, mert valahogy nem érdekel.

Aztán elejtesz egy-két dolgot. Életmód, sztorik, rezgések.

És ott van.

Az a régi frekvencia.

Az az ismerős, kicsit veszélyes, kicsit szemtelen, nagyon élő világ, amit én egyszer már végigjártam. Mint amikor meghallasz egy dalt, amit húsz éve nem, és hirtelen nem a nappalidban állsz, hanem egy teljesen másik életed közepén.

És akkor beindul a gép.

Az agyam: „Helló, építsünk időgépet!”

Én: „Nyugi már.”

Az agyam: „DE MOST.”

És mielőtt bárki okoskodni kezdene: nem, ez nem kapuzárási pánik. Nem az a klasszik „jaj öregszem, gyorsan csináljunk még valami hülyeséget” sztori. Én elég jóban vagyok a saját fejemmel, szoktam is használni. Tudatosan. Rendszeresen.

Sőt, ha ez nem lenne elég, még a pszichológusom is ránézett a dologra, és nem, ő sem kezdte el kongatni a „kapuzárási pánik” vészharangot. Úgyhogy ezt most hivatalosan is elkönyvelhetjük: nem vagyok szétesve. Maximum… újra kalibrálok.

Nem rólad szól. Ez a legviccesebb az egészben. Nem egy személy hiányzik. Nem egy konkrét sztori.

Az érzés.

Az az állapot, amikor pezseg a vér, amikor minden egy kicsit kiszámíthatatlan, amikor nem tudod, mi lesz este, csak azt, hogy nem fogsz unatkozni.

És most itt állok, mint egy másnapos régész, aki a saját múltját próbálja összeásni:

„Ez itt mi volt? És ezt tényleg én csináltam? Hát ez meg hogy a fenébe történt?!”

Baszki.

Kicsit bajban vagyok.

Mert közben szeretem azt is, ahol most vagyok. Nem akarok visszacserélni mindent. Nem akarok újra ugyanaz lenni.

Csak… jó lenne néha visszakapni egy darabot abból az őrült, határfeszegető, élő verziómból.

Nem az egészet.

Csak annyit, hogy néha megint azt érezzem:

„Na, ebből bármi lehet.”

És ha őszinte akarok lenni…

Valószínűleg nem időgépet kell építenem.

Hanem kicsit újra magamat.