Jelenlét

– Miért vagy itt, Nyuszika?

– Azért, hogy fájjak!

– Bővebben?

– Azért, hogy nagyon fájjak?

– Na, ne szórakozz velem, mert itt hagylak a levedben!

– Jó, jó, várjál már, nem olyan könnyű ez… Van, hogy napokig egy szót se szólok, nemhogy ilyen komplex, félig elkapott gondolatfoszlányokat fogalmazzak meg koherensen.

– Senki nem mondta, hogy koherensnek is kell lenni.

– Szükségem van rá, hogy a taknyomon csússzak… Ó, az Isten áldjon meg téged meg a nézésed… Mert ha lehánytjuk a sok szarságot, a felelősségteljes felnőtt héjakat, meg a Libri pszichológia-könyveiből összeharácsolt sekélylélektani szösszeneteket, hogy apám egyféleképpen, anyám meg egy másikféleképpen nem volt… szegény kicsi… gyermek én… és kivonjuk még a kurva nedvedző pinámat is az egyenletből, akkor marad az a patetikus kis morzsa, hogy a legundorítóbb, taknyosra bőgött, formátlanra vert, vérző, hullámokban zokogó, megtépett maradék kis roncs szeretné, ha szeretnék. Szeretne odatartozni, biztonságban, akarva lenni.

Mert valljuk meg, könnyű annak a közelében lenni, aki tobzódik neked a lábad előtt, teper, hajlik, nyúlik, hogy kedvét leld benne, megfeleljen, jó legyen, elég legyen, nyomja, teljesít, okos, kedves, csillog-villog, és még a szaga is jó. De kényelmetlen pislogás nélkül nézni egy lüktető, elfertőződött nyílt sebet, amiben max. a kukacok dagonyáznak.

Érted, Wolfy, még csak nem is cél a fájdalom, csak egy eszköz, ami tud élvezetes is lenni valahol ezen az úton. Ami közben ráadásul nettó leszarom, hogy a másik épp élvezi-e a kínom. Az az ő ügye/felelőssége. Részemről örülök, tényleg, ha összeáll, de egy önző geci is vagyok: kell, hogy ott legyen. Velem. Vagy hát inkább azzal a maradékkal, ami majd megint én lesz.

És ne nézzen félre.

– Miért?

– Mit tudom én, bazd meg! Mert amúgy csak maszatolás közben fejben pörgő, elvarratlan szálakat varrogatok. Nem tudom, csak ezt érzem meg, pluszadd hozzá a kb. minden második embernek is meglévő standard traumacsomagot, ami ennek a generációnak a sajátja.

– Ez nettó helykitöltő rizsa, Nyuszika! Mellébeszélsz.

– Mert tudnom kell, hogy elbír.

– És ez izgat?

– Ja.

– Akkor mégse vontad ki a nedvedző pinádat! :)

– De viccesek vagyunk, főleg annak tükrében, hogy te mit is csinálsz most tulajdonképpen? Ja, igen: úgy szólsz másokhoz, ahogy szeretted volna, hogy veled szóljanak? Fennkölt...

– Igen. Kihasználom a kvalitásaimat, a perfekcionizmusra való törekvésemet, a kutatásba vetett hitemet és a kíváncsiságomat. És túlromantizálok mindent, mint tetted te fentebb a nyílt sebes, roppant clickbait képpel.

– Vágom. Szóval én ne beszéljek mellé, de te intellektualizálhatsz itt nekem? És ezt kéne bevegyem a fasz helyett? Legalább ajánlgatnád azt a részed!

– Nézd, Nyuszika, én végül is csak az érem másik oldala vagyok, ahol a mű- és a hús-vér fasz is az én kezemben van, ahol, ha visszaköpöm a szádba a gecit, a maradék szinapszisaid is kiégnek minden más ingerre.

És csak én maradok.

Na? Megfelel?

-...