Króm színű felhők

Nézem itt ezt a kora novemberi eget. Imádom a tört, tompa fényeit. Egészen megnyugtató érzés ez. Csendes. Benne van a tél közeledte, az év vége, meg úgy minden, ami évszakspecifikus. Nézem ezeket a felhőket és azon kattogok, hogy vajon a dolgok véget érnek-e ott, ahol látszólag véget érnek, vagy egy láthatatlan fonalon a színfalak mögött tovább haladnak egy pontig, amikor az visszakúsznak a valóság látható részébe, hogy aztán a nyilvánosság fényében folytatódjanak.

Ilyenek a kapcsolódások is. Vegyünk két embert, akinek a sorsa egymás útjába kerül, de valami éppen nem volt jó, ezért szét is válnak röptében, majd eltelik sok-sok idő és teljesen váratlanul újra összetalálkoznak. A dolgok ekkor jobban mennek egy kicsivel, hiszen az eltelt idő üressége kitöltötti a teret, de csak egy darabig, aztán ki-kikandikál a repedések mögül az árnyék, és hamar előjön az, hogy a dolog miért nem működött először.
Na, szóval én nem tudom eldönteni, hogy vajon akkor ér véget egy kapcsolódás, amikor két ember elküldi egymást az elmúlás hűvös nemi szervére és nem tartják a kapcsolatot egymással, vagy akkor, amikor egy hosszú idő elteltével ismét összeakadnak? Ez vajon egy érzelmi haláltusa hosszan elnyújtva, vagy külön egymástól független események egymásutánisága?

Lineáris, vagy ciklikus a létezés? Új dolgok történnek egymás után, vagy egy dolog ismétli magát újra és újra? Minden találkozás egyben egy búcsúzás is? Lehet, hogy az élet nem, hogy csak cinikus, de eléggé ciklikus is. Minden körbe ér csak azért, hogy aztán elölről Kezdődjön újra. Igaza volt az Orákulumnak a Mátrixban anno, hogy minden, aminek kezdete van az véget is ér egyszer? Mi van, ha utána ugyanaz kezdődik ismét, csak másik köntösben? Uhh...vajon azok a króm színű felhők gondolkodnak ilyen kérdéseken?

Mindegy is igazából, hiszen egyszer a nap kisüt a króm színű felhők mögül, de ahhoz előbb el kell, hogy bújjon oda.