#Isten

Érdekes ez a munkacím. Lássuk hát, hogy mi lesz belőle. Szeretném nem odaadni a lelkemet valami ócska újkori leprának, és helyette valami maradandót alkotni a képzelt, vagy valódi utókornak egyaránt. Rájöttem, hogy néha nincsen különbség az ölelés és a fojtogatás közt. Mindegyik aktus mögött megbújik a szeretet a sarokban, kuporogva, félve várja, hogy előjöhessen. Aztán előtör és elpusztít mindent. Hasonlóan ahhoz, mint amikor nem tudunk dönteni egy hamburger és egy tonhalas szendvics között, de az életnek akkor is van értelme. Nincsen ezen mit vitatkozni.
Agyon csapott tehát a közhelyesség ragálya, ahol elhalt az empátia magában, mint egy múló pillanat. Megmaradt utána a tompa érzés, ott a tarkóm vonalán, mint migrén után a néma nyomás.
Tudatosult bennem ekkor lomhán, hogy nem megy a szex, ezért marad a szesz. Hiszen az még tegez, mint a bakelit lemez, ahol törik a tű. Mert hát minden mű. Akkor is, hogyha mesteri. Szeretnék rád nézni, hogy aztán elfordulhassak a sötétben. Minden egyes mámoros pillantásért kutat ásom a felhők közé Ez jelenti a kapaszkodót a valóságba, átjáró valami szentséges és rideg profán között, ahol az élet engem nem is egyszer az ígéreteivel pofán köpött.
Marad aztán a gondolat az esti gyertya pislákoló fényénél. Amikor minden csendes és csak a saját gondolataim maradnak nekem társul. Ehhez hozzátársul a gondolat, mint ócska herkásnak a reményfonal, hogy lehet jobb, miközben a hideg verejték veri. A valóság. Olyan furcsa ez. Egyszer kint van, másszor meg bent.
Bukdácsoltam azokon a deszkákon, amik nekem a holnapot, de másnak a tegnapot jelentették. Ez most az állapot. Nem szomorúság, csak olyan rideg üresség, ami azután tátong a lélek mélyén, miután valami olyan veszett el, aminek eddig a létezéséről sem tudtam. Hogyan lehet elveszíteni valami ilyesmit? Nem igazán tudom. Hogyan lehet megtalálni valami ilyesmit?
Na erről végképpen fogalmam sincsen. Valahol el kell azonban indulni, hiszen minden hosszú utazás az első lépéssel kezdődik. Nem sietek vele sehova.
Azonban a létrehozás folyamata nem szép dolog. A hasznosság nem mindig volt része a művészet fogalmának. Ami jó esetben ellenzi a kultúra végeláthatatlan sodrását. Mint a Duna. Ha nem figyelsz és beleesel, egy szempillantás alatt elsüllyedsz, bele a sekélyesség ragadós gödrébe. Onnan, a gödör aljáról, aztán minden feltárul. A lét, és annak zabos körforgása, amit a Buddhisták úgy neveznek, hogy Szamszára. Ez nem megváltás, újjászületni, hanem kényszer. Hiszen rabszolga vagy Neo. Jól mondta ezt Morfeusz anno. Úgy, mint istállóban a faló, amit elrabol a fakó gyarló ember. Amit elnyel a tenger mély árja és bája a mának. Ideje volna azzá tenni, akkor értelmet kap ez az átmeneti állapot.
Az eső esik. Figyelem és bámulok ki az ablakon. Máskor, másik időben a csillagok fénye ragyog be a szobámba. Most azonban komor felhők sugallatai kúsznak át a horizont vonalán. Különleges ez a mai nap. Ha belegondolok jobban és elharapom azt a kósza félmosolyt a szám szélén, akkor mindegyik az. Szeretem az esőt. Az eső előtti feszültséget, az eső utáni illatokat, az átmenetet és a velejáró megtisztulást is. Az eső mindig elválaszt. Hasznost a hasztalantól, jót a rossztól, és érzéseket az érzetektől.
Volt bennem valami. Egy érzés, egy pillanat, egy szenvedély. Ilyen vidám dolog volt. Elveszett mostanra azonban. Pont mintha kimarták volna belőlem. Tehát elindultam újra, hogy megtaláljam ismét. Vissza kellett menni azokra a helyekre, ahol jártam térben és időben egyaránt. Lepergett előttem az életem ekkor, mint valami ócska road movie, ahol a főszereplő egy régi kedilekben szeli át az országot, a végtelen utakon egymagában. De azoknak a filmeknek a vége, mindig happy end.