Liturgia a sötétben

(Reakció erre: Szubjektív Szubkultúra.)

Sartre tévedett. Vagy legalábbis nem mondta el a teljes igazságot. Azt írta: "Az ember szabadságra van ítélve."

Milyen fennkölten hangzik, a szabadság mint a létezés csúcsa. Csak azt felejtik el hozzátenni az egzisztencialista tankönyvekben, hogy a modern ember számára ez az ítélet valójában egyenlő az életfogytig tartó kényszermunkával.

Nem is olyan régen olvastam egy gondolatot a hírfolyamban, ami nem ereszt. "A szubmisszívitás az alárendeltek vallása."

Ízlelgessük ezt a mondatot. Első olvasatra talán keménynek tűnik. A külvilágban, a profán hétköznapokban az "alárendelt" szóhoz a gyengeség, az elnyomás, a kényszer tapad. Akit alárendelnek, az vesztes. De ebben a mondatban – és ebben a közegben – az alárendeltség nem bukás, hanem kiváltság.

Mert mit is jelent valójában vallásos áhítattal alárendelődni? Azt jelenti, hogy elfoglalod a helyedet a Kozmoszban. Azt jelenti, hogy többé nem neked kell a világmindenséget a válladon cipelned, mert van feletted valami – vagy Valaki –, aki rendezi a káoszt.

A párhuzam tehát pontos. De a mélysége rejtve marad, amíg fel nem tesszük a legfontosabb kérdést:

Miért hozott létre az ember rítusokat a kezdetektől fogva?

Nem pusztán a közösségért, és nem is a túlvilág ígéretéért, hanem a Rendért. Az ősember felnézett a csillagos égre, látta a viharokat, a ragadozókat, a kifürkészhetetlen káoszt, és rettegett. Szüksége volt valamire, ami struktúrát ad a véletlennek.

A vallás valójában védekezés az entrópia ellen, egy kétségbeesett kísérlet arra, hogy elválasszuk egymástól a két világot: a Szentet és a Profánt.

A modern világ tragédiája éppen az, hogy deszakralizálódott. Minden profánná vált. A profán a hétköznapi, a banális, a zajos. Ahol "funkcionálsz", ahol döntéseket hozol, ahol megfelelsz, ahol marketingelsz, ahol vizsgázol. Ez a világ egy szürke, homogén massza, ahol az idő csak folyik, céltalanul. Ez a Zaj.

És itt lépünk be a Sötétbe. A BDSM nem más, mint ennek az ősi mechanizmusnak a zsigeri újrajátszása. Sokan azt hiszik, ez a "mocskos", az alantas, a profán legmélye, de mekkora tévedés ez.

Amikor belépsz a Térbe – legyen az egy hálószoba vagy egy pince –, és a kezedet hátrakötik, valójában átlépsz egy küszöböt. Kiszakadsz a profán időből, a "kell"-ek idejéből, és belépsz a szent időbe, a "van" idejébe.

A vallástörténetben a "szent" (sacrum) eredeti jelentése ugyanis nem az, hogy "tiszta" vagy "erkölcsös", hanem az, hogy: Elkülönített. Amihez nem nyúlhat akárki. Ami tabu. Ami veszélyes. Ami erővel teli.

Nézzük meg a hívőket ebben a templomban, mert bár a módszereik mások, a céljuk ugyanaz a kétségbeesett rendkeresés.

Ott vannak azok, akik a szolgálatban találják meg a békét, akiket a szakzsargon Service Sub-nak hív. Ők azok, akik takarítanak, rendszereznek, parancsot teljesítenek, de valójában nem házimunkát végeznek, hanem a káosz ellen építenek gátat. Minden elvégzett feladat egy tégla a falban, egy bizonyíték arra, hogy a világ kontrollálható, kiszámítható és biztonságos.

Aztán ott vannak a lázadók, a Brat-ek. Ők azok, akik provokálnak, visszabeszélnek, szembeszegülnek. De ők sem "rosszalkodnak". Ők az istenség erejét tesztelik. Rázniuk kell a templom oszlopait, köpködniük kell a tüzet, csak azért, hogy ellenőrizzék: áll-e még a fal? Hogy a Domináns elég erős-e ahhoz, hogy megtartsa őket, vagy összeomlik a nyomás alatt, mint mindenki más odakint.

És végül ott vannak a legvédtelenebbek, a Csend keresői. A Pleasure vagy Sensation Sub-ok. Ők a modern kor misztikusai. Náluk a rítus nem a cselekvésben, hanem a tiszta érzékelésben nyilvánul meg.

Amikor egy test a legapróbb érintésre, hangra, rezgésre reagál – amikor a tudatos, elemző "Én" (az Ego) hátralép, és átadja a helyét a puszta biológiának –, ott történik meg a valódi transzcendencia. Ez nem spirituális lila köd, hanem a létezés legtisztább formája: az a pillanat, amikor az agykéreg kapitulál a hüllőagy előtt.

Ebben az állapotban, a "Szent" terében a tested többé nem egy profán munkaeszköz, amit a társadalom használ, koptat és áraz. A tested itt tárggyá válik. De nem egy eldobható használati tárggyá, hanem Kegytárggyá.

Gondolj bele: egy kelyhet nem használsz hétköznapi ivásra. Azt elzárod, vigyázol rá, és csak a rítus idején veszed elő, hogy megtöltsd a legnemesebb anyaggal. Amikor a szubmisszív tárggyá válik a Domináns kezében, megszűnik személynek lenni – és ezzel megszűnik minden terhe is. A tárgynak nincs hitele, nincs vizsgadrukkja, nincsenek kételyei. A Kegytárgynak csak funkciója van, helye van és célja van. Békében van.

Ezért térdelünk le. Nem gyengeségből, hanem azért, mert felismerjük, hogy a kinti világ szabadsága valójában csak elviselhetetlen zaj. És szükségünk van egy elkerített, megszentelt térre, ahol a szabályok tiszták, a hierarchia egyértelmű, és ahol lehetsz csak... gondolat. Rezonáló felület. Hangszer.

Ez a mi liturgiánk. A profán kizárása. A csend megteremtése. És a tudat, hogy amíg a rítus tart, addig a világ odakint nem bánthat.