Ragyogás

"Az esti széllel újra átölel egy régi dallam.

A Hold a szomjazók tüzével ég.

Hosszú évek perceit magányban újraélem,

Kárhozott az út, ahol megálltam.

Víznek illatát hozod felém, mert úgy akartad,

Hogy a szomjazók dalát üvöltsem én.

Édes íze volt, az ajkak sokat vártak,

Hosszú ébredés hatol beléd.

Fújja szél, szárnyai úgy repítsék,

Mint a kagylóból kibontott fényt.

Ragyogjon be minden éjszakát hűs csókjainál,

Fényes álmokban fürdesse át Angyalát."

A múlt hétvégén először voltam Cicafül otthonában.

Nagyon nehéz volt hazaindulni onnan, mert először láttam Őt a saját közegében és nagyon otthonos, meleg és kellemes érzés volt elmerülni az Ő világában. Késő este hazafelé autózva váltottam lemezt a lejátszóban, igazából csak véletlenül választva. A fentebb idézett dal jött szembe. Tejfehér köd, néha felbukkanó, éppen fogyásnak induló Hold szintén fehér fényétől halványan megvilágított tájjal. És akkor jöttek szembe ezek a sorok.

Betaláltak nagyon. Az orromig sem láttam, de nem voltam egyedül. Az egész Tejút ott volt körülöttem alig sejthetően, de érezhetően. És Ő is ott volt velem, a fejemben, a szívemben.

Minden és mindenki ott volt a magányos utazásomban.

De legfőképpen Ő és én.

Megfoghatatlan percek voltak.

Repültem.

Idézet:

Tóth Gyula Zsolt

Legyen ezúttal az akusztikus élmény is:

https://youtu.be/lA0mP7Zc_Ps?si=E_gk1EBU6xy9SczU