A hosszútávfutó magányossága

Egész életemben rohantam.

Valahonnan, valahová.

Hosszú évek alatt sikerült elérnem annyit, hogy legalább a múltat le tudtam hagyni.

Már nem fáj, de bennem marad örökre.

És ez tulajdonképpen így van rendjén.

Utóbb megértettem, hogy minden jó okkal történik. Minden új valami régiből fakad.

Minden ránc, minden ősz hajszál én vagyok.

Minden seb és minden fájdalom látszik rajtam, ott virít az arcomon, a testemen.

Gyönyörű sebek, amik akkor, amikor ejtettek rajtam, fájtak és akkor még nem sejthettem, hogy valaha megszépülnek.

Elképzelni sem tudtam soha, hogy valakinek ezekkel a sebekkel együtt is tetszetős lehetek.

De megtörtént.

Továbbra is rohanok, de most már tudom, hogy hová.

És már nem egyedül futok.

Van, aki próbál velem kocogni.

Én meg igyekszem olyan tempóban futni, hogy elérje a kezemet és együtt futhassunk tovább.

A hosszútávfutó már nem magányos.

A hosszútávfutó, úgy néz ki, hazaért végre.

C.c.f.l.

Imádlak.

Imádlak azért, hogy imádsz.

Imádlak azért, ahogyan imádsz.

Imádlak mindenért, ami csak Te vagy.

Imádlak mindenért, amit megtaláltam Benned.

Imádlak, mert Veled minden olyan egyértelmű.

Imádlak, mert Melletted otthon érzem magam.

❣️