
Második randi.
Tíz nap különbség.
Ezer váltott üzenet közben, sok telefonbeszélgetés.
Egy örökkévalóságnak tűnt az eltelt idő a két találkozás között.
De amikor újra megláttam...
Ahogy kiült az a mindent elmondó mosoly az arcára...
Ami az első alkalommal még félszeg remény volt csupán, az a következőnél már bizonyosság.
Ismerem, amennyire ismerhetem.
De örül nekem, ahogy én is neki.
Nem kell több, jelenleg nem lehet több.
De több lett.
Sokkal több.
Sajnos most gyorsabban peregtek a percek.
Én egyre inkább kezdek elveszni benne, ő egyre inkább fél, hogy meg fog sebezni majd.
Sosem szerették igazán, sosem vette észre senki, sosem látta benne azt senki, amit én.
Sosem beszélt hozzá így még senki.
Az összes eddigi, mások által meg nem írt bókot igyekszem megírni neki. Mert nem tudja még igazán, hogy mennyire szerethető. Nem meri még felfogni, hogy én tényleg, nagyon, de nagyon.
Nem akarok sok lenni, de nem tudom kevésbé szeretni.
Ő egyszerűen csak egy válasz minden olyan kérdésemre, amit még fel sem tettem.
Köszönöm. Őt.
Köszönöm. Valakinek odafent.
Köszönöm, hogy végül megérkezett. ❤️
Hozzászólások (4)