Tánc az esőben

Az eső vadul zúdul közénk, ő mégis ott táncol előttem, mintha a világ nem is létezne körülöttünk. A blúza teljesen rátapad a bőrére, kiemelve az apró részleteket. A szoknyája minden fordulatnál fellibben, néha épp annyira, hogy megvillanjon alatta a csipkés bugyija. Mozdulatai egyszerre tudatosan csábítóak és ösztönösen természetesek, mintha minden rezdülésével azt üzenné: „Nézz engem. Csak engem.”

Ahogy játszik a testével, a mozdulatai szinte hipnotikusak, mintha minden lépésével egyre mélyebbre rántana. A hosszú haja átázva simul a vállára és a hátára, keretbe foglalva a nedvességtől csillogó arcát. Az ajkain hívogató, pimasz mosoly játszik, amely egyszerre vonz és dühít. A szemeiben ott a kihívás, mintha ő lenne az, aki irányítana.

„Te kis ribanc” – gondolom magamban, közbe a szemem végigsiklik rajta. Pontosan tudja, mit csinál. Tudja, hogy az enyém, és ezt élvezi. Ez az ő játéka: emlékeztetni, hogy minden mozdulata az én örömömet szolgálja, de mégis, ahogy figyelem, érzem, hogy ez több, mint játék. Miért húz ennyire magához, amikor tudom, hogy csak használni akarom őt?

Felém fordul, a szemei hívogatók, szinte könyörögnek, hogy ne csak nézzem, hanem érintsem is. Az ajkai lassan nyílnak, mintha mondani akarna valamit, de a pillantása mindent elárul. „Tégy magadévá. Használj. Azért vagyok, hogy neked örömet okozzak.”

Mozdulatai kecsesek, minden lépése újabb kísértés. Minden gesztusa azt sugallja: „Nézz rám. Ne fordítsd el a tekinteted.” Mégis, ahogy nézem, valami mélyebbet érzek. Igen, ő az én eszközöm, az én birtokom, akit a magam örömére használhatok. De abban a pillanatban, ahogy rám néz, a kihívó mosoly mögött ott a bizonyosság: a lelke az enyém, de a szívem az övé.