Szarbanfetrengős kapcsolatok

Kinek ismerős az a szituáció, amikor egy olyan partnerrel hoz össze minket a sors egy nagyon mély lelki kapcsolódásban aki fetreng a saját szarában? Vergődik, szenved, bele van ragadva egy helyzetbe stb
Én a saját bőrömön tapasztaltam meg nemrég ezt a jelenséget, és a környezetemben is elszaporodott az ilyen típusú kapcsolódások száma. Ez igazából csak annyit jelent, hogy ezzel most dolgom van, de azt hiszem kezd bennem tisztázódni az, hogyan lehet egy ilyen élethelyzetet a lehetőségekhez képpen a legjobban kezelni.

Nekem 2 választásom van az adott szituációban. Az egyik, hogy elfogadom azt, hogy ő szarban fetreng, vagy az, hogy nem fogadom el, és egyszerűen kilépek. Namost, ha tényleg mély és intenzív a kapcsolódás az utóbbit elég nehéz meglépni. Tegyük fel tehát, hogy az első verzió mellett döntöttünk. Az első hiba amit elkövethetünk ebben a szituációban, hogy kéretlenül meg akarjuk menteni a szerelmünket. Nem tehetünk ilyet. Bármennyire is kegyetlen szar érzes ülni ölbetett kézzel és nézni a kedvesünk vergődésést, nem tehetünk mást, ha nem ő maga kér meg minket arra, hogy segítsünk.
Tegyük fel viszont, hogy kér és hagyja, hogy segítsünk. Na itt szokott csak igazán elbaszódni a dolog. Naná, hogy én is elkövettem ezt a hibát. Ugyanis, segítés címszó alatt micsinálunk nagy lelkesedésünkben? Hát bemászunk szépen mellé a szarba vergődni. Remekjó. Akkor már ketten vergődünk a szarban, de érdemi előrelépés nem történt. És a gyakorlatban hogy néz ez ki? Csak elkezdjük magunkat egyre szarabbul érezni, azt érezzük, hogy mindent megteszünk, emergiát fektetünk ebbe az egészbe iszonyat mennyiségben, mégis minden szar, semmi előrelépés nem történik.
Emberünk tehát 200-al száguld a szakadék felé, mi pedig szépen mosolyogva beülünk mellé, és akkor kéz a kézben száguldunk együtt, aztán csodálkozunk, hogy egyszercsak bezuhanunk a szakadékba.

Na tehát, az elfogadás és a segítség nem egyenlő azzal, hogy magunkra vesszük az ő terheit, nagyon nem. Nekem az elsődleges feladatom még mindig a saját magam szeretése. Ami tök nehéz amikor elveszítjük a fókuszt saját magunkról, merthát milyen a szerelem? Olyan, hogy csak őt látom, csak őt hallom, csak őt érzem. Reggel ő az első gondolatom, este ő az utolsó. De mi van mindeközben velem? Nyilván ideális esetben ezt a rengeteg energiát amit adok ezáltal neki visszakapom, nade ha emberünk közben küzdelemben van, és szarban fetreng nem fogja tudni mindazd viszonozni amit tőlünk kap, ezt nem vethetjük a szemére. Ezért tehát igenis azzal tudunk neki leginkább segíteni, ha magunkat szeretjük, és nem vonjuk meg magunktól az energiát és adjuk neki mindet. Hiszen ha mi szép lassan elhervadunk mellette, és belesüppedünk a szarba ami immár egy közös szar, az senkinek sem jó. Ha viszont mellette áll egy erős független ember, akinek nincs szüksége az ő energiájára, és támogatja, de igenis csak addig a pontig támogatja amíg saját magának nem árt vele, akkor az valós segítség tud lenni. Mondom ezt úgy, hogy tényleg elkövettem én is ezt a hibát, és a felismerés csak akkor jött mikor már zombi üzemmódban vánszorogtam szinte, mert az energiám 90%-át neki adtam, de vissza már nem kaptam jóformán semit. És akkor mondtam, hogy elég.

Erős független nő vagyok, egy erős független férfi mellett is. És erős fügetlen nő vagyok egy problémákkal küzdő, szarban fetrengő férfi mellett is. De ez iszonyat nehéz, és iszonyat nagy munka. És ha azt látom, hogy nem fogadja a segítséget, nem küzd nem harcol, csak fetreng a szarban és beletörődött, akkor bármennyire is fáj be kell látni, hogy nem tudok segíteni.

Fontosági sorrendben mindig magunknak kell lenni az elsőnek. Az egészséges önszeretet nem egyenlő az önzséggel. Sőt az igazán önző emberek valójában képtelenek szeretni magukat. A mártírság meg egyszerűen baromság. Én nagyon szeretek másokaon segíteni, erre tettem fel az életemet. DE!!! Csakis addig a pontig ameddig még nem ártok vele magamnak. Igaz ez egy párkapcsolatban is, és igaz ez az élet minden területén. Mert igenis segíteni csak akkor tudok, ha erős vagyok és egész. Zombi üzemmódban nem megy. Sok sok év kellett, ahhoz, hogy erre rájöjjek.