Ingoványos talajon

Ott állsz egy szakadék szélén. Tulajdonképpen nem is rossz ott neked. A nap kellemesen süt, langyos szellő fújdogál. Minden kényelmes, komfortos, jól megszokott. Mégis...át-át nézegetsz a túlpartra és látod, hogy ott a nap egy kicsit fényesebben süt, a fű egy kicsit zöldebb, a virágok egy picit színesebbek, és elkezdessz oda vágyódni. Ahogy mész, mendegélsz egyszercsak egy ingoványos, korhadt fadarabokból összeeszkábált veszélyesnek látszó függőhidat talalsz, mely átvezet az idillbe. Talán egy pillanatra átsuhan az agyadon az a gondolat, hogy vajon érdemes-e megpróbálni átkelni, de rögvest elhesegeted, és mit sem törődve a veszedelemmel, nagy lendülettel indulsz útnak. Ahogy haladsz kezd azért realizálódni benned, hogy ez nem feltétlenül volt jó ötlet, a deszkák recsegnek ropognak a lábad alatt, és a kötelek sem bírják már sokáig a megterhelést. Aztán egyszercsak hopp, a híd leszakad és te belepottyansz az alant csordogáló patakba. Szerencsére nem estél azért annyira magasról, és a víz sodrása sem túl erős, úgyhogy szépen kievickélsz a partra, és megvárod míg a langyos szél megszárítja a vizes ruhádat. Végülis vissza jutottál oda ahonnan indultál, sokminden nem változott, csak gazdagabb lettél némi tapasztalattal.
Újult erővel mész tovább a jól bevált, kényelmes kis utadon, azonban a túlpart hívogatóbb mint valaha. Mennyei manna mámorító illatát fújja a szél abból az irányból, és te nagyot szippantassz a levegőbe, és arról ábrándozol milyen jó is lenne ott lenni. Aztán egyszercsak egy újabb szörnyen lestrapált függőhíddal találod szembe magad, mely átvezet az áhitott csodavilágba. Mostmár nem döntessz annyira könnyen mint az előző alkalommal. Hosszan hezitálsz és töprengsz, hogy indulj vagy maradj. Félsz attól, hogy újra a vízbe esel, főleg, hogy látod, hogy itt már azért kicsit meredekebb a szakadék, és a folyó is nagyobb lendülettel vágtat alatta. A túloldal csábítása viszont nagyobb mint a félelmeid, így kissé óvatosabb mozdulatokkal ugyan, de belevágsz ismét. A helyzet most sem rózsasabb, a korhadt fadarabok csak úgy nyikorognak a lábad alatt, de te csak mész, hátra sem nézel. A következő pillanatban azt veszed észre, hogy már csak néhány lépés választ el a célodtól, viszont ebben a pillanatban a tákolmány ismét leszakad, és te hatalmas csobbanással landolsz a vízben. Nem könnyen, de azért ismét kivergődsz a partra, ahol megtörölközöl, megszárítkozol, és egy újabb tapasztalattal felvértezve, indulsz tovább a megszokott úton.
De jajj....a túlpat csak csábít, és vonz rendületlenül továbbra is, és te csak azért imádkozol, hogy ne találkozz több híddal, mert érzed, hogy ismét nem fogsz tudni ellenállni a kísértésnek. Nade, az élet nem ilyen könnyű, kisvártatva ismét utadba kerül egy híd mely ingatagabb mint valaha. Hosszan álldogálsz mellette és ész érvekkel győzködöd magad, hogy miért lenne rossz ötlet ismét belevágni a kalandba. De a csábítás túl erős, mágnesként vonz a túloldal és te nem tudsz ellene tenni semmit, ígyhát lassú, bizonytalan mozdulatokka elindulsz. A helyzet ugyanolyan mint eddig, a gerendák nyikorognak, a talaj kileng a lábad alatt, lassan felkészülsz léleken a csobbanásra. Ekkor azonban mintha egy láthatatlan kéz fogna meg, hirtelen könnyűvé válsz, mintha csak lebegnél. A nyikorgás abbamarad, a híd stabilan feszül alattad, és te pille könnyű mozdulatokkal, láthatatlan segítőd által megtartva lépkedsz át a túlpartra mindenféle különösebb megpróbáltatás nélkül.
Ott végre érzed, hogy megérkeztél, hogy ott vagy ahol lenned kell. A hely még csodálatosabb mint amilyennek elképzelted. Csak beleengeded magad egy piha-puha rózsaszín felhőbe aminek vattacukor illata van, és lebegsz a tökéletességben lubickolva.
De mi van akkor ha vége szakad az idillnek? Mi van, ha jön egy tűzvész és a lágok szépen lassan mindent felemésztenek a tökéletes világodból? Vagy ha jön egy földrengést, ami pillanatok alatt rombol porig mindent?
Tele sérülésekkel és sebekkel, ha sikerül valahogy visszaevickélni a megszokott kis világodban, hogyan gyógyítod meg magad?
Már semmi nem lesz olyan mint régen, de vérezve, sántikálva, csak mész tovább. Az ég szürke, az eső szemerkél, hideg van. Mi lesz most?
Mi lenne? Szépen lassan elkezdenek begyógyulni a sebek, és összeforrni a csontok, valahogy újra embert faragsz magadból és haladsz a megszokott ösvényen. A szellő újra kellemes, a nap kisüt.
De mi van ha újra elkezd hívogatni a másik oldal tökéletessége, és jön egy újabb ingoványos függőhíd? Rá mersz vajon lépni? Vagy soha többé nem kockáztatsz?