L'amour toujour

Nos, van egy bajom, és ez a baj a szerelemhez és az örökkévalósághoz fűződő viszonyomban gyökereddzik. Elég sok semmitmondó párkapcsolatom volt még fiatalabb koromban, ezek rendszereint 1, max 3 hónapig tartottak. Nem voltak ezek rossz kapcsolatuk, még akár lehetőség is rejlett volna bennük, mégis rendre megszakítottam őket, rögtön amint azt kezdtem érezni, hogy nem látok bennük hosszútávú prespektívát. Az én világomban két féle partner létezik, az egyik az akivel szexelek egyet aztán viszlát, a másik az akivel leélünk együtt egy életet. Nincs átmenet a kettő között. Mostanában sokmindenkitől hallom azt az eszmefuttatást, hogy igen, van egy párom, nagyon jól elvagyunk jelenleg, aztán majd ha nem leszünk, akkor tovább állunk, nahh ezek azok a fajta gondolatmenetek, amiktől az én agyam egyszerűen "Fatal Error"-t ír ki, és lefagy a rendszer. Nálam ilyen nincs, ha párkapcsolatról van szó nemtudok egy- két éves távlatokban gondolkodni, csak 2-3 órásban vagy 50-60 évesben, és ennyi.
Jelenleg keresem az arany középutat, mert nem szeretnék ennyire beleragadni a szélsőségekbe, nemjó ez így. Eddig egyetlen ember volt az életemben, akivel megvolt a "Vele akarom leélni az életem" érzés, de ez meg annyira megbolondított, hogy még akkor is ragaszkodtam ahhoz a kapcsolathoz, mikor már kurva szar volt. És miért? Hát pontosan emiatt a hülye gondolkodás miatt. Vele fogom leélni az életem, és pont. Nincs más alternatíva. Végül persze győzött a józan ész, de meg kellett magammal harcolni mire sikeredett továbbálnom. Szóval éppen itt van az ideje annak, hogy nyomjak az agyamban egy restartot és kicsit átkódoljam.
Olvastam egyszer egy könyvet, és volt benne egy mondat ami nagyon megragadt a fejemben. Ajánlom amúgy mindenkinek Gilbert Adair Álmodozók című regényét, szerintem kőkemény BDSM sztori, egy francia ikerpár és egy amerikai fiú beteg viszonyáról szól. Bernardo Bertolucci (Utolsó tangó párizsban) zseniális filmet is rendezett belőle, azon kevés filmek közé tartozik, ami nem lett rosszab a könyvnél, habár a sztorit kicsit átírta a rendező, és pontosan ezért nem unalmas annak sem, aki a könyvet már olvasta. Nade elkalandoztam, zárójel bezárva. Szóval ebben a könyven volt a következő mondat: "Ha a l'amour nem rímelne a toujour-ra akkor a szerelmet sosem kötötték volna össze az örökkévalósággal". Emlékszem, ez a mondat már 12-13 évvel ezelőtt is fejbevágott, nem illett bele a kis világomba ez a fajta vélekedés.
Tehát...Feladat, a pillanatnak élni, és nem az örökkévalóságot kutatni mindig mindenben. Hiszen meddig is tart az a bizonyos örökké? Lehet csak holnapig, az élet sajnos ilyen, és én ezt tudom és világosan látom. Mégis nehéz szabadulni a fentebb kifejtett beidegződésektől. Alapos önismereti munka áll mögöttem, de azt hiszem még jó nagy adagra szükségem van, mire sikerül az ilyesfajta káros gyomnövényeket kigyomlálni a gondolaiamból...