Harminc

A lány a teraszon élvezte a napsugár első érintését. Hullámos, szőke haja visszatükrözte a nyár álmait – valahonnan a nyitott ablakon át, mintha a levegő is emlékezne. Nagyot nyújtózott. A szeme újra csillogott. Harminc lett, és most először érezte: nem késett le semmiről. Végre elkezdődhetett valami.

Gyógyult. Már azt főzhette, amit igazán szeretett. Olyan ruhát viselt, amiben jól érezte magát – nem amit más elvárt. Sminkelhetett, vagy nem – de már dönthetett róla. Volt szabad akarata. Volt szabadsága.

Nem várt többé arra, hogy a másik megváltozzon. Nem kapaszkodott illúziókba, nem könyörgött szeretetért. Elhagyta a boldogtalanságot, mint egy szűk kabátot, amit már rég kinőtt.

Tudta, hogy hinni lehet önmagában. Tudta, hogy a legjobbat érdemli – nem a minimumot, nem a feltételeket, nem az örök várakozást. A gardróbjában új ruhák sorakoztak, a testében új energia éledt, a lelkében új rend. Magáért tette.

És valahogy – hosszú idő után – a darabjai, amiket annyi év alatt elszórt, mintha egymásra találtak volna. Újra lélegezni tudott. Már nem csak élt – hanem jelen volt. Önmaga lett.

A kert élt. A nyár itt volt minden levél mozdulatában, minden illatban, ami a meleg földből felszállt. A fűszernövények között járva mezítláb sétált, mintha visszalépne önmagába – abba a részébe, amit nem lehetett elvenni. A tó tükrén megcsillant a nap, a víz lassan ringatta vissza az időt. Nem volt se cél, se sietség – csak a most.

Autóba ült. Lehúzta az ablakot. A szél belekapott a hajába, a rádióból régi dallam csengett fel. Kanyargott az út, a Balaton fénye hol előbukkant, hol eltűnt a dombok között. Nem menekült már – csak utazott. Nem keresett semmit – és mégis, minden ott volt benne, amit valaha keresett.