Erőpróba

– Busszal gyere vissza, nehogy rosszul legyél! – intett óvva az öcsém, miközben elindultam reggeliért.

Hosszú idő után újra tudtam inni kávét, és a lábaimban is egyre jobban éreztem az erőt. Lefelé mindig könnyű – szinte már szaladtam –, szó sem lehetett róla, hogy busszal jöjjek vissza. Sima ügy lesz: megiszom a habos cappuccinómat, aztán valahogy majd visszajutok a Mecsek lábához. 450 méter az emelkedő – menni fog.

Visszafelé indulva kitérőt tettem, és sikerült felcaplatnom egy 200 méteres emelkedőn még. Amikor megláttam a Csalogány presszót, eszembe jutott egy fiatalkori emlék a legjobb barátnőmmel. Ő számomra az az ember, akire ha rágondolok, mindig minden jobb lesz. Olyan lélek, aki képes "felvinni a hegyre" – ahogy hisz bennem.

Az ember sokszor a saját testébe van zárva, mint valami börtönbe. A léleknek viszont szárnyalnia kell – és ha a testtel harmóniában tud élni, minden akadály könnyebben leküzdhető.

Felnéztem az emelkedőre. 450 méter. Aztán lenéztem a lábaim elé. Ekkor jutott eszembe egy kérdés: ha mindig csak a célt nézem, élvezni tudom-e az utat, ami odáig vezet?

Ezután már csak az előttem álló lépcsőfokokra figyeltem. Nem néztem fel, nem akartam tudni, mennyi van még hátra. Minden egyes lépés fájt – a lábaimban, a tüdőmben, a szívem hevesen dobogott. De amikor felértem, tudtam: a határaim feszegetése és a testem erősödése csak még inkább megerősítenek abban, hogy az előttem álló célt igenis el tudom érni.

A lelki erő képes legyőzni a testi korlátokat.

Szabad vagyok.