Én és a barátom

Néha az embernek nem tanácsokra van szüksége, csak arra, hogy valaki ott legyen, figyeljen, és csendben meghallgassa. Amikor valaki felénk fordul, ránk szánja az idejét, a legnagyobb ajándékot adja: a figyelmét, az idejét, önmagát. Egy igaz barát mellett nem kell szerepeket játszani. Nincs feszengés, csak otthonosság – egy biztonságos tér, ahol önmagam lehetek.

Amikor megismertem őt, épp akkor kezdődött az életem egyik legnehezebb időszaka. Ő már túl volt egy mély veszteségen, gyászolt – de erről csak később tudott beszélni. Mégis ott volt, csendesen, de állandóan. Kapcsolatunk első lépéseit hosszú hangüzenetek, telefonhívások, és írások kísérték, míg végül tavaly tavasszal találkoztunk először, a Margitszigeten.

Van, hogy valakivel az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon vagytok – és még ha már nem is tudsz mélyebben érezni, mint régen, mert az élet nyomot hagyott rajtad, mégis valami különleges szövődik köztetek. Barátság. Olyan kapcsolat, ahol önfeledten lehet beszélgetni – vagy csak hallgatni. Ahol nem számít, ha van egy nap, amikor nem vagy jelen, mert a másik akkor is tudja: ott vagy. Nem teher vagy, hanem társ. Elfogadás, csendes jelenlét, őszinte kapcsolódás.

A múlt héten felhívott. Addigra már túljutottam ezen a nehéz életszakaszon. Ahogy beszélgettünk, mindketten éreztük: mintha egy csatát nyertem volna. Ő mondta ki először, és csak akkor tudatosult bennem – tényleg végigcsináltam. Megdicsért. Én pedig magamban mosolyogtam. Mert nem csak én csináltam végig. Mi csináltuk végig.

„Never be alone” – ezt énekeltük tinédzserként egy régi barátnőmmel. Ma már tudom, mit jelent igazán. Nem vagyok egyedül. Mert vannak, akik velem vannak – csendben, biztosan, szeretettel.