Maradni bármi áron?

Minden, amin keresztül kell menned, előtted áll. Amit magad mögött hagytál, vissza-visszahúz, de mi, emberek, hajlamosak vagyunk hátranézni, és elmerengeni azon: „Mi lett volna, ha…?”

De mi lenne, ha most esélyt adnál önmagadnak? Ha beengednéd az újat az életedbe — úgy, hogy a múlt már csak emlék maradna: egy halvány fénykoszorú, amely néha megpihen a megfáradt szíveden, máskor pedig súlyként nehezedik a válladra. Egy teher, amit nehezen engedsz el.

Van egy barátnőm. Évek óta ragaszkodik egy férfihoz, aki sosem akarta őt igazán. A férfi újra meg újra kihasználja: beengedi az ágyába, de az életébe nem. A lány mégis mindig visszatér hozzá, és úgy beszél róla, mintha különleges kapocs lenne köztük. Mert amikor együtt vannak — főleg egy szombat esti borozás, nevetés és szenvedély után — minden olyan jónak tűnik. A mámor elaltatja a józan eszét. A szex tüzes, kötetlenség van, elvárások nélkül. Aztán hazamegy. És jön az üresség. Hónapokig tartó némaság, ignorálás, a lány pedig teljesen bezárkózik. Nem ismerkedik, nem mozdul. Megmagyarázza: „Ő más. Mindenben.” Pedig kilenc éve ugyanaz a történet.

Megkérdeztem tőle: „Miért nem engeded el?”

Azt válaszolta: „Mert nem akarom. Rájöttem, hogy szeretek szenvedni.”

Legalább akkor érez valamit. Mert fél, hogy ha ezt elengedi, már semmit sem fog. Ha vége ennek az illúziónak, vele együtt megszűnik minden.

Az emberek sokszor görcsösen ragaszkodnak azokhoz, akik mérgezik őket. Mert a jó túl egyszerű, túl elérhető. Ami bizonytalan, az izgalmasabbnak tűnik. Arra várunk, amiben még reménykedhetünk — és közben mennyi minden jóról mondunk le önként.

Pedig a pszichológusok szerint nem is a „pillangók a gyomorban” érzés jelenti a valódi szerelmet. Az a fajta lángolás, amit az elején érzünk, gyakran nem más, mint séma-kémia: mélyen belénk égett mintázatok kémiai visszhangja. Ismerős fájdalmak, régi dinamikák ismétlődése. A hosszútávú kapcsolatok ritkán indulnak tűzijátékkal — sokkal inkább csendes biztonsággal, nyugalommal és fokozatosan mélyülő kötődéssel.

Talán épp az a szerelem, ahol nincs káosz. Nincs eufória és utána zuhanás. Csak két ember, akik maradnak, akik látnak, értenek — és nem futnak el.