2015. 06. 21. 09:50 | Megjelent: 1045x
Mikor nagymamám meghalt, a lányai (az én anyukám, meg testvére) felváltva főztek néha nagypapára. Addig ő nem volt arra utalva, hogy magáról gondoskodjon és hát egyik pillanatról a másikra nehéz volt is bele kezdenie 70+ évesen.
Egyszer közösen főztek neki káposztás tésztát, mondván, hogy a Mamiét mennyire szerette. Akkor bevallotta, hogy voltaképpen valójában ő annyira nem is szereti, csak nem akarta megbántani őt.
Akkor jöttem rá, hogy csak annyira akarok valakit szeretni, hogy 60 éven keresztül káposztás tésztát egyek a kedvéért.
Hozzászólások (9)
Aggódnak a szülők, orvoshoz is viszik. Az mindent rendben talál, a némaság oka számára is titok.
Az idő múlik, végül is a szülők beletörődnek. Ha nem beszél, hát nem beszél, csakis az ő fiacskájuk.
Valahol a gyerek 14. születésnapja körül ebédelni ül össze a család. A tányérokban gőzölög a húsleves.
Egyszer csak megszólal a gyerek:
- Sót!
Az egész család meglepődik.
- Jajj, de boldog vagyok! - szól az anyja. - Te beszélsz fiam?
- Beszélök.
- Hát az isten szerelmére, eddig mér nem mondtál semmit?
- Eddig ölég sós vót a leves.
A lényeg mindenesetre annyi, hogy a szerelemnek ennél frappánsabb és egyértelműbb kifejeződésével eddig nem nagyon találkoztam.
Kérdés, hogy önzőség-e megmondani, hogy megeszem veled, de én nem szeretem...?
Én sok mindent megteszek a másikért, de elmondom a saját véleményemet is - magam ellen nem teszek, de ami mindegy, az simán lehet, úgy, ahogy a másik szeretné. Hiszen a közös jó egy kapcsolatban (bármilyenben) előrébb kell, hogy legyen, mint a saját érdek...
Egyre inkább úgy látom, hogy a kétféle szeretet/szerelem kizárja egymást...