Társasjáték

Angelique karjait és lábait vastag bőrszíjjak rögzítették szorosan egy remekül megmunkált, mahagóni fenekelőpad széleihez. A szájában klasszikus, vörös golyóbis díszelgett, pont megfelelő méretben ahhoz, hogy elfojtsa a hangokat, de azért még eléggé kényelmes legyen a hosszú távú viseléshez. A látását, hallását és bőrének érzékelését meghagyták.
A kis szobát minimalistán rendezték be, de egy kerek, halovány fényű hangulatlámpa és néhány ízlésesen elhelyezett fekete gyertya kellő fényt biztosított ahhoz, hogy lássa, amit kell. Vagy akit kell.
Egyelőre mozdulni sem tudott, kissé talán rángatózni, azt sem túl sok kilengéssel. Mióta magához tért, minden lélekjelenlétét összeszedte, hogy ne uralkodjon el rajta a hisztérikus pánik. Angelique okos nő volt, az ébredése utáni első néhány percben világossá vált számára – nem véletlenül van itt. Így.
Túl sokat tapasztalt és túl sokat tett már ahhoz, hogy tudja, az ember nem kerül csak úgy efféle szituációba. Az utolsó emléke a berlini szombat hajnal, egy minimál buliból tartott hazafelé a Boiler Roomból, az elfogyasztott vodkamennyiég lassan kiment belőle, de még egészen kellemesen érezte magát... Nem, semmiképpen sem a pia mennyisége és minősége okozta az eszmélet –és tudatvesztést, mindig gondosan ügyelt az adagolásra. Kellemesen, de észnél. Mindig ura volt helyzetnek. Kivéve most.
Valaki elkapta és elkábította őt, mielőtt lefordulhatott volna a lakásához vezető utcácskán. Az első, aki eszébe jutott, egyből az a rohadt Christian Fuß volt, a tetű képes lenne rá, hogy így zsarolja ki belőle a pénzt, amivel egyébként nem illette meg...
Lehunyta a szemét és mélyet sóhajtott. Inkább kifizeti, ennyit igazán nem ér az egész cirkusz... Különben is, minden hajó együtt süllyed el, ezt Fuß is pontosan tudja. Nem fogja sokáig itt tartani. A pszichopata barom szórakozik egy kicsit, aztán elengedi őt. Mindenki megkapja amit akar.
Aztán meg elvágatja a rohadék torkát. Vagy a Spree folyó fenekén végzi majd. Mindegy, felőle a lépcsőn is leeshet, esetleg elütheti az U-Bahn, a lényeg, hogy balesetnek tűnjön és az ő tökéletesre manikűrözött kezei ne mocskolódjanak be.
Míg ezen lamentált és agykerekei kattogtak, a szemben lévő ajtó kinyílt. Angelique oda kapta a tekintetét, mint egy éber, sebzett, csapdába esett őz, úgy figyelt.
Apró termetű, ártalmatlanul halovány arcú, szőke lány lépett be rajta, nála jóval, jóval fiatalabb. Istenem, talán huszonkettő lehetett, de biztosan harminc alatt volt. Arca kifejezéstelen maradt, inkább a földet bámulta, mint őt, még akkor is, amikor vele szemben letérdepelve foglalt helyet. A mögötte lévő alak maszkot viselt és fekete, bő pólót, jellegtelen, fazon nélküli nadrággal. Felismerhetetlen volt, akár egy fantom, s olyan hangtalanul és gyorsan kerülte meg őt, hogy a nőnek véletlenül se adódjon ideje elidőzni mozgásának természetén, esetleges ismerős vonások, vagy jellegzetességek után kutatva.
A rohadt életbe – káromkodott magában némán Angelique. A helyzet egyre kellemetlenebbé és szorongatóbbá vált és még csak kérdőre sem tudta vonni a jelenlévőket így, kipeckelt szájjal.
Az előtte térdelő lány lassan felemelte már cseppet sem ártalmatlan tekintetét. Egyszerre volt kislányos és rémisztő, tényleg, mint egy elcseszett pszicho thrillerben. Persze, a mai huszonévesek már rég túl vannak mindenen, az ártatlanságukat otthagyták valahol a gimnázium környékén, vagy már általánosban, ha éppen olyan volt a családi hátterük, vagy ne adj isten beleszerettek valami idősebb szemétládába, aki ideje korán romlásba vitte őket...
Így vagy úgy, de mind ugyanott végezték, más-más szerepben. Farkasszemet nézett ezzel a fiatal lánnyal és várt. Várta, hogy az végre mondjon valamit. Akármit. Igyekezett kizárni a kétségbeesést és nem engedni a feszültségkeltő váratásnak. Ha már most megtörik, mi lesz később?
Hátrányból indult, a helyzet kellemetlen és számára igen kedvezőtlenül alakult. De a lány végre kinyitotta a száját.




- Szia, Angelique – egyszerű, színtelen hangon köszöntötte. Angelique állta a tekintetét, mivelhogy visszaköszönni nyilvánvalóan nem állott módjában. – Tudod, hogy miért vagy itt? – kérdezte kertelés nélkül. Angelique hirtelen megpróbált hátra nézni a válla felett arra az alakra, de a szíjak meglehetősen szorosan tartották, a férfi pedig pont olyan szögben helyezkedett el mögötte, hogy esélye sem volt a vállánál és karjánál többet szemügyre venni. Visszafordult hát és türelmetlenül, dühösen rázta meg a fejét.
Már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Fuß áll e mögött. De vajon ki áll akkor ő mögötte...? Az egész egyre furcsábbbá és banálisabbá vált.
- Gondolkodj! – folytatta a lány unszolva. Angelique úgy sejtette, hogy előre begyakoroltatták vele a szöveget. Fogalma sem volt ugyanis, ki ez a lány egyáltalán, életében nem látta még, de a berlini escort vagy domina oldalak kínálatából sem volt ismerős az arca, vagy alkata. Még csak különösebben kihívó, vagy szexis sem volt, amolyan szürke kisegér, akit nem is kifejezetten vesznek észre, míg meg nem szólal... Bár, ő legalább beszédképesnek bizonyult, vele ellentétben. Angelique megint, ezúttal lassabban rázta a fejét. Még mindig nem tudta elképzelni, kinek állhat hát érdekében ez a beteg, elbaszott játszadozás.
Régóta nem volt férfi az életében, ami azt illeti, nem hiányzott neki egy utánfutó, az meg pláne nem, hogy alkalmazkodnia kelljen. Vagy mások érzéseivel foglalkoznia. Így is éppen elég problémája akadt. Bár korántsem annyit, mint addig, míg fel nem ébredt, meztelenül, egy fétis bútordarabhoz kötözve egy idegen helyen.
- Lesz időd gondolkodni még egy kicsit, hátha eszedbe jut – mondta a lány, majd megint elkapta a tekintetét.
A mögötte lévő alak megmozdult, Angelique idegesen mocorogni kezdett. Gyűlölte az egészet, a kiszolgáltatottságot, a tudatlanságot, az idegen pasast, de még ezt a fruskát is, még ha úgy vélte, a lánynak még ő nála is kevesebb keresnivalója akadhatott itt, pláne önként...
Összerezzent, ahogy a férfi tenyere közepes erősséggel, de jól érezhető éllel csattant a feneke jobb féltekén. Nem fájt különösebben, de dühödt ébresztett benne. Hogy képzeli, hogy meri, na meg egyáltalán miért...?!
A száguldó gondolatmenetet egy újabb, hasonló erősségű tenyeres szakította félbe, az előző mellett.
Angelique kifújta a levegőt, a golyó a szájában felfogta, így orrán áramlott ki. A lány érdeklődve sandított fel rá, ő pedig bosszúsan hunyta le a szemeit.
Hasonló dolgokért kapott fizettséget, jó ideig. Férfiaktól, akik éhezték a fájdalmat, a kiszolgáltatottságot, a megalázást. Idővel már erre sem volt szüksége, lányok dolgoztak alá, szép összegű leadóért cserébe. Egy-egy megbízható, lojális, régi kapcsolata maradt csak – hűséges szolgája, alárendeltje, ha úgy tetszik. De ők már semmit sem vártak tőle, s nem is kaptak semmit. Csak imádták és meghálálták a puszta jelenlétét, közelségét, társaságát. Fuvarral, ajándékokkal, utazásokkal, szíveségekkel. Angelique Steinhimmel Berlin Királynője volt úgy, hogy már a kisujját sem kellett mozdítania semmiért – mindent ezüst tálcán kapott meg. Vagy gyémánt tükrön, ha éppen kokainról volt szó, precízen felcsíkozva.
Most meg kapott még egyet, aztán még egyet, hol a jobb, hol meg a bal félgömbre. Egyenletes, nem erősödő, de cseppet sem finomkodó ütéseket, melyek egymást követve gyorsan és csípősen csattantak hófehér bőrén. Azért egy parányit fájt neki. Nem volt mazochista, de ennyitől még nem szöktek könnyek a szemébe. A helyzet kurva kellemetlen volt. Jobban gyötörte a néma tűrés, mint maga a fenekelés fizikális értelemben véve. Egyelőre, legalábbis. Remélte, hogy ez így marad, hogy kiszedik a szájpecket, hogy végre kiderül, mit keres itt és mit akarnak tőle.
Szabadulni akart.
Az ütések hirtelen abbamaradtak, a bőre égett egy kicsit, s bár nem láthatta, de kívánatos hátsója enyhe pírba borult a férfi tenyerének nyomán.

- Esetleg eszedbe jutott valami? – kérdezte a lány félre biccentett fejjel. Angelique fásultan intett rövid nemet a fejével. – Hát jó – mondta erre a lány, s a nő észrevette, hogy az ő háta mögé fókuszál. A lány szájába adták a szavakat. Az övébe meg a szájpecket. Jeleket kaphatott a anoním férfitől, vagy felolvastatták vele egy súgógépről, mit mondjon éppen, a szerint, miként alakul a forgatókönyv.
- Felélénkítem a memóriádat egy kicsit. Segítek, Angie... – darálta a lány.
Angie. Soha, senki nem hívta Angienek. Egy valakit kivéve. Utálta ezt a becenevet.
. A szemei kiguvadtak, idegességében enyhén ráharapott a szájpecekre. Nem. Az lehetetlen. Abszurd.
Na nem mintha az egész jelenet önmagában nem lett volna elég szürreális. De akkor sem... Hiszen ő már évek óta eltűnt, életjelet sem adva magáról. Ráadásul nem egy súlycsoportba tartoztak, ami a kegyetlenséget és az ilyesfajta játszmákat illette.
Fogai még mélyebbre vájtak a vörös gólyóban, de most nem a feszültségtől, hanem a hirtelen felizzó gyertya viasztól, mely egyenesen a háta felső részére, hajszálpontosan középre cseppent. A viasz forró volt, nem elviselhetetlenül ugyan, de azért perzselő tűszúrásként égette a bőrét. A férfi lassan, precízen haladt végig a gerince mentén, ahol az idegek olyan érzékenyek voltak, egyenes vonalban, meglehetősen közel tartva a gyertyát, hogy a viasz ki ne hűljön a levegőben, míg eléri az ő érzékeny bőr felületét. Olyan közel; a nő érezte a gyertya lángjának forróságát is, bár a férfi gondosan ügyelt rá, nehogy megperzselje őt. Ezt a szintű fájdalmat még bőven el tudta viselni. A valódi égési sérülésektől, mint bármely földi halandó, ő is ugyanúgy rettegett.
Angelique Steinhimmelt kemény fából faragták, de azért ő sem szeretett túl közel kerülni a tűzhöz, pláne így, a szó szoros értelemben véve nem. Ökölbe szorította megkötözött kezeit, hogy elrejtse ujjainak remegését.
A viaszcseppek egészen a farcsontjáig pöttyöződtek tűzforrón és kíméletlenül, lehunyta a szemét és várta legrosszabbat. Ekkor azonban a fenekén a férfi meleg, de biztonságos melegségű, sikamlós nyelve haladt végig. Hirtelen felsóhajtott, hogy a megkönnyebbüléssel, vagy a meglepettségtől, azt nem volt ideje eldönteni; a férfi következő pillanatban újra végignyalta a hátsó nyílását, ezúttal lassabban, mélyebben és alaposabban. Legalább nem viaszt folyatott a kitárulkozó ánuszrózsájába.
Angie... – visszhangzott a fejében. Ezt nem sokaknak engedte meg pályafutása során. Az adózó kuncsaftok egyikének sem. Még a szeretői közül is csak válogatottan keveseknek, akik igazán izgatták, vagy úgy vélte, kiérdemelték azt a kegyet, hogy ténylegesen kinyalhassák a seggét.
Legszívesebben elkáromkodta volna magát. A rohadt életbe az nem lehet... És mégis...
A férfi nyelve lejjebb szánkázott, a csiklójához, művészi és mérnöki pontossággal ahhoz a szeglethez és ponthoz, pontosan olyan erősséggel, ahogyan azt szerette, ha valaki orálisan kezdte kényeztetni, amikor még nem volt elég nedves és duzzadt ahhoz, hogy élvezzen.
Finoman, de olyan nagy műgonddal és érzékiséggel, mint aki régóta ismeri őt és testének minden apró rezdülését.
Angelique lehunyta a szemét, nem akarta a nála jó tíz évvel fiatalabb lány arcát bámulni, miközben hátulról éppen orálisan erőszakolják meg. A férfi ujjai a hüvelyébe hatoltak, kitapintva a G pontját. Ütemesen ujjazni kezdte őt, miközben tökéletes szinkronban nyalta, kissé felerősített, de még mindig precíz nyelvcsapásokkal, egy pillanatra sem hagyva abba az izgatását.
A nő igyekezett hangtalanul tűrni. A kör szűkült. Keveset ismert, aki így tudott nyalni. És egyet sem, akinek a szájából ezek után még az Angie is édesen hangzott és hagyta, hogy így nevezze őt.
Angelique teste megfeszült, a világért sem ismerte volna el, hogy felizgult, de a férfi elől így sem tudta elrejteni, hiszen hüvelynedvei lassan kitöltötték annak száját; és a nő nem látta, de biztos volt benne, hogy az ott mögötte, finoman elmosolyodik, amint az orgazmushoz közeledvén arca eltávolodik egy arasznyira nedvességtől tocsogó puncijától.
Angelique zihálását elnyomta a szájpecek, felocsúdott a delíriumból, amikor a férfi hanyagul megpaskolta a szemérdemdombját, hüvelykujját kissé belevájva a hüvelynyílásába.
Megkerülte a nőt, leguggolt elé és látványosan nyalta le az ujjáról nedveit, miközben a maszkon át a szemébe nézett.
Az ezidáig csendesen háttérbe húzódó lány, mint aki pontosan tudja mi a dolga, kioldotta a szájpecket tartó csatot és óvatosan kiemelte Angelique ajkai közül a nyáltól fénylő, vörös golyót. Angelique bosszúsan, meglepettségét titkolni sem próbálva mozgatta meg nyelvét és kényelmetlen O betű formára peckelt ajkait.
- Brettschneider – vetette oda a maszkosnak keserű megvetéssel telve, szárazon.
A férfi jegeskék szemei nem árultak el érzelmeket. A maszk lehullott és végre ő maga is megszólalt.
- Jó újra látni, Angie. Hiányoztál.

A nő hamar megtalálta a hangját, dühös, türelmetlen méltatlankodással kérte számon a vártatlan; régi, régi ismerősét.
- Mit műveltél, te elbaszott barom?
- Hát, egyelőre egy kicsit elfenekeltelek és felizgattalak – mosolygott rá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Hova a faszba hoztál?
- Lőjem le már most a poént? – karba font kezekkel állt, immár negédesen mosolyogva, szemeiben valami furcsa, beteges csillogás árulkodott arról, mekkora élvezetet okoz neki a szituáció.
- Ez gyakorlatilag emberrablás és a személyi szabadságom korlátozása – összegezte ridegen a nő.
- Itt nem létezik személyi szabadság. Számodra legalábbis biztosan nem.
- Hol van pontosan az az „itt?” – tette fel újra a kérdést a nő, szeme vészjóslón villant, de a félelembe hajló idegesség úgy ült ki az arcára, amilyen nyugodalommal a lány üldögélt a sarokban, akiről időközben egészen megfelejtkezett.
- Pontos koordinátákat vársz tőlem, Angie? – nevetett aprót maró gúnnyal a férfi.
- Választ. Mi a szart keresek itt... bárhol is legyünk?
- Tudod, kivételesen nem az a kérdés, hogy te mit keresel, vagy mit szeretnél tudni - komorult el az arca.
Egy ideig némán fürkészte a férfi arcát. Igyekezett lehiggadni és egyenletesebben lélegezni. Dühös követelőzéssel itt semmire sem megy. Brettschneider teljesen bekattant és baromira élvezte az ő vergődését, nem hiába hozta őt erre a helyre, akárhol legyenek is. Ezzel a viselkedéssel biztosan nem fogja meg tudni, hol van. A belső hangja már a fejében visszhangozta a miérteket, de egyelőre nem volt hajlandó tudomást venni róla. Véget kell vetnie ennek és minél előbb szabadulni. Taktikát váltott. Lehunyta a szemeit, már-már szelíd arckifejezést öltött, zöld szemeit nagyra nyitva pislogott a férfira.
- Elárulnád nekem, mi ez az egész és mit szeretnél tőlem... ennyi év után?
A férfi arcán sötét árny suhant át, mint kósza gondolat, s Angelique képtelen volt megfejteni azt, pedig régen nyitott könyvként olvasott egykori szubja arcmimikájából.
- Mindent a maga idejében, Angie – felelte halkan. – Most csak a társaságod szeretném élvezni. Ujjbegyével végig cirógatta a nő arcélét, megállapodott az ajkain. Angelique majdnem elrántotta a fejét, de uralkodott magán. Csak stratégikusan. A hamari indulatokkal semmire sem megy ebben a helyzetben. Elvégre ő volt megkötözve, meztelenül, Brettschneider pedig őrültebbnek tűnt, mint valaha.
A férfi ujjai a vállát kezdték cirógatni, majd a bordáit tapintották ki egyesével. A nő enyhén megrázkódott a csiklandozó érzéstől. Fujtatott egyet, de mire felbosszantotta volna a kellemetlenkedő érintés, Brettschneidier ujjai ismét a puncijánál jártak.
- Illetve, azt szeretném, ha te is élveznéd. Ha élveznél.
Angelique összepréselte a száját. A férfi két ujjal hatolt belé, néhányszor megcsavarta azokat, hogy igazán mélyre hatoljon a nő nedves hüvelyében.
- Andreas, legalább a lányt tüntesd el innen – préselte ki fogai közt még mindig lehunyt szemekkel, lassan beletörődve az elkerülhetetlenbe. Némileg megmozgatta a térdeit, a szíjak minimális mozgásteret engedtek csupán számára. A nedvességtől csillogó, szétnyílt kelyhe befogadásra készen tárulkozott fel Andreas Brettschneidernek.
- Szívesen teljesíteném a kérésed de... – a férfi körbepillantott, tekintete megállapodott a sarokban lévő, sötétlő, gömb alakú kamerán, mely Angelique háta mögött, sréhen, a plafonon helyezkedett el, alig észrevehetően, de mindent rögzítve. – Azt nem tehetem.
- Mi az, hogy nem teheted? Ki mondja meg? – a nő gyanakvón kapta fel a fejét, amennyire a rögzített pozitúra csak engedte.
Andreas nem felelt és Angelique újabb és újabb összefüggéseket vélt felfedezni. Legalábbis feltételezni.
- Szóval nem te vagy a góré – szája szegletében keserű, gúnyos mosoly bujkált. – Hát persze, hogy nem... Te most is csak valaki csicskása vagy. Pont, mint rég... – a nő felszisszent, ahogyan a férfi tenyere kíméletlen erősséggel csattant a fenekén. Éppen, hogy levegőért kapkodott volna, már is hajszál pontosan ugyan oda ütött rá, tenyérlenyomata éles kontúrban rajzolódott ki hófehér, kerek fenekén.
- Majd meglátjuk, ki szolgál kit, Angie – közölte ridegen. Finomkodás nélkül hatolt belé, tövig és durván, úgy nyársalta fel a hüvelyét, hogy annál mélyebbre nem is tudott volna hatolni. Angelique száján önkéntelen, fájdalmas nyögés szaladt ki a döfés váratlan erejétől. A férfi elmosolyodott, némileg finomabban, de azért továbbra is mélyen és kíméletlenül dugta tovább Angelique egyébként nedves és kitágult pináját. A nő próbálta elfojtani a nyögéseket, most már a szájpeceknek is örült volna, vagy annak, ha magánál sincs; ezt az örömet nem akarta megadni a volt csicskájának. Andreas fél kézzel megragadta a csípőjét, hogy kényelmesen húzhassa magára, kellő mélységet elérve ahhoz, hogy a nő képtelen legyen csendesen viselni, ahogy magáévá teszi őt.
- Ne tagadd, hogy élvezed – suttogta a férfi, furcsa gyengédséggel a hangjában.
- Rohadj meg! – sziszegte Angelique. Andreas előre nyúlt, kitapintva a nő duzzadt csiklóját, mely egy apró érintéstől is olyan érzékenyen lüktetett értő ujjai alatt, hogy tudta, csak egy kicsit több erőkifejtés és Angelique elélvez majd. A nő kéjesen szűkölt, alsó ajkába harapott, hogy ne sikkantson fel minden egyes lökésnél. Túl sok volt ez így, megszűnt a szoba, az a furcsa fiatal lány, csak az érzés volt, amit Andreas váltott ki belőle. A férfi jól ismerte a testét, éveket töltött azzal, hogy tökéletesítse a technikáját, hogy minél nagyobb élvezetet okozhasson egykori Úrnőjének. Most már csak a szerelme volt, s bár még mindig ugyanúgy vágyta a nőt és látni akarta, ahogy előtte élvez, a farkára szoruló hüvellyel, nyöszörögve a gyönyörtől, egyben gyűlölte is. Furcsa, ambivalencia volt ez, egyszerre akarta, hogy úgy szenvedjen, ahogy ő szenvedett amikor összetörte a szívét, noha tudta; a nő soha sem fog úgy érezni, ahogyan ő érzett iránta. Maradt hát a fizikai gyötrelem, a megaláztatás, a teljes megtörés. S még így sem lesz a közelében sem annak a fájdalomnak, amivel ő nap mint nap együtt élt, mióta Angelique semmibe véve magára hagyta őt. Olyan revansot készült venni, melyről az elejétől fogva tudta; nem hozhat számára megnyugvást.
Milyen furcsa, hogy még ezek után is ilyen heves, már-már az őrülettel határos szerelmet, rajongást táplál iránta. Semmihez sem volt fogható az az érzés, ahogyan belé hatolt, újra és újra, a nő pedig tehetetlenül élvezett. Ujjával egyre erőteljesebben dörzsölte a legérzékenyebb pontját. Angelique lehajtott fejjel nyögött és kéjben úszó testtel remegett, haja függönyként takarta el az orgazmustól kipirult orcáját két oldalról, de az élvezettől vonagló testét és a férfi farkára szoruló hüvelyét nem tudta elrejteni - sem Andreas, sem önmaga elől.
Zihált az orgazmustól, egyre a földet szuggerálva, míg Andreas lassan kihúzta még mindig merev, lüktető farkát a nedvességtől túlcsorduló hüvelyéből. Komótosan megkerülte Angeliquet, a hajába markolt, úgy emelte fel a fejét, hogy a nő ne kerülhesse el a szemkontaktust.
- Elélveztél? – kérdezte egyszerűen. Angelique dacosan hallgatott. – Válaszolj! – szólt rá, cseppet sem emelve fel a hangját, de azért egyértelműen utasítva őt. Angelique állhatatos némasággal bámult vissza rá.
A férfi a nő arca elé emelte erektől duzzadt, vöröslő férfiasságát, melynek hegyén előnedvek buggyantak ki, jelezve a kitörni készülő spermalávát.
- Vagy válaszra nyitod azt a kívánatos kis szádat, vagy másra... – figyelmeztette, és Angelique tudta, hogy a két rossz közül jobb, ha a kisebbet választja.
- Igen.
Andreas rántott egyet a farkán, majd lassított, hatalmas élvezettel szemlélte a látványt és a nő lassan porba hulló büszkeségét, szinte kielégítőbb volt, mint a hamarosan bekövetkező orgazmusa.
- Nem hallottam – morogta torokhangon, a nő arcához dörgölve a farkát, hamvas bőrét összekenve a ragacsos, áttetsző előnedveivel.
- Igen, elélveztem – fakadt ki Angelique, felkészülve arra, hogy netán az egész sperma az arcára lövell majd. Ám Andreas intett az eddig meghunyászkodó lánynak, aki készségesen térdelt elé, kiöltött nyelvvel, nagyra nyitott szájjal, Angelique előtt alig néhány centiméterre foglalva helyet. A nőnek ideje sem maradt, hogy becsukja a szemeit és megkímélje magát a látványtól. Brettschneider teleélvezte a lány száját, miközben egyenesen az ő szemeibe nézett fátyolosan gyönyörködve. Mintha az a lány nem is létezett volna számára, csakis az ő drága Angieje.
Hát visszakapta végre, és ezúttal nem ereszti többé.
Angelique kimerülten ernyedt el, csak az agya zakatolt sebesen. A lány lenyelte a szájába lövelt spermát, s ekkor csilingelő hang csendült a szobában, pont, mint azokon a régi fajta Nokia telefonokon, éles, fülbemászó és idegesítő dallamként kúszott a fülébe és ivódott bele az agyába. Páni félelem kerítette hatalmába, mikor a szobában lévő ajtó magától nyílt ki.
- Az első szobát meg is oldottuk – állapította meg Brettschneider elégedetten. – Bemelegítésnek nem volt rossz – fűzte tovább, azzal Angelique bokabilincseihez nyúlt. A nő azonnal mozgolódni kezdett.
- Mi a szar ez az egész? – tette fel újra a kérdést.
- Eloldozlak, de csak akkor, ha utána is veszteg maradsz – figyelmeztette a férfi. – Amúgy sem tudnál hová menni.
- Áruld már el, a rohadt életbe! – fakadt ki, hangja megremegett. Kezdte elveszíteni a hidegvérét.
- Ez egyfajta társasjáték – magyarázta türelmesen Brettschneider, miközben kicsatolta a nő kecses bal lábát rögzítő bőr bokabilincset. Angelique aprót körözve átmozgatta zsibbadt lábfejét. Az idegen lány lehajtott fejjel, maga előtt összekulcsolt kezekkel várakozott.
- Nem akarok játszani – közölte Angelique, bár mélyen legbelül sejtette, hogy ez éppen annyira az ő döntése, mint az, hogy erre a helyre került. Miután a férfi szabaddá tette a csuklóit, melyeken mély, vörös karperecként éktelenkedett a bőrbilincs vájta nyom, végre körbe tudott nézni a szobában. Egyáltalán nem tetszett neki amit látott. Különösen a piros, aprócska, kör alakú recorder fény nem volt ínyére, ami az őket rögzítő kamerán világított. Valaki streamelte az egészet. Valaki, vagy valakik pedig nyilvánvalóan végignézték a műsort.
- Pedig régen szerettél játszani – felelte cinikusan a férfi. – Különösen mások érzéseivel.

...Talán folyt. köv.