Illatfelhős álom

Nem nagyon szeretem a parfümöt. Mármint amikor folyamatos illatfelhő leng körbe. Nem az vele a problémám amikor valaki képtelen leugrani a sarki közértbe egy valag vakolat és fél üveg chanel nélkül. Nem is az amikor lefordulok a buszról a kánikulában, mert az émelyítő ízek keverednek a kifőzdéből hozott böfikével. Hanem az amikor rátelepszik az agyamra. Az orromon keresztül beférkőzik az elmémbe és kitölti minden érzetem és gondolatom. Amikor hozzád bújok, de azt a kurva életidegen szagot kell éreznem helyetted…

De ez most más. Mint mindennek az életben, az illatoknak is megvan a helyük és az idejük.

Itt a színházban mindenki csinosban, és a szélrózsa minden irányában illatozva lesi a darabot. Na meg ásítoznak. Baromi unalmas egy darab. Engem is majd elnyom az álom. Ásítok egy baromi nagyot és ránézek az üres helyedre. Csak pár perce mentél ki, hogy felfrissítsd magad és elintézd a folyóügyeket, mégis már vagy egy örökkévalóságnak tűnik. Ilyen amikor az ember szétunja a fejét. Baromi unalmas egy előadás. Még picit szenvedek aztán megunom én is. Felállok gémberedett lábaimra és a sötétben kilopakodok a teremből.

Kint a folyosón néma csend. Sehol senki. Biztos kimentél levegőzni. Mindegy. Elveszni nem fogsz. Elintézem én is a dolgom, aztán majd megkereslek. Benyitok a férfi pihenőbe és unott pofával odaállok a piszoárhoz. Lassan csörgedezek és hirtelen egy ismerős érzés fog el. Egy illat. Eléggé egyedi női illat. Hátratekerem a nyakam és végigkémlelem a helyiséget. Hirtelen megakad a szemem az egyik fülkén. Vagyis amit az ajtaja alatt látok abban a szűk pár centiben. Egy pár bőrcipő ami öltönynadrágban folytatódik. Gondolom egy férfi van a tetején. De szemben előtte egy pár lakcipő, ami harisnyában folytatódik és gondolom egy… egy… Bazdmeg!

Persze, hogy ismerős az illat. Hiszen a tiéd! Ott guggolsz valaki előtt és… és… Bazdmeg! Pár pillanat, de azért rájövök mi történik. Hirtelen elzárok mindent és nagy lendülettel odalendülök az ajtóhoz, felemelem a kezem, ökölbe szorítom, és egy hatalmas kiabálás közepette készülök szétverni az ajtót, hogy… hogy aztán ne csináljak semmit. Ott állok lefagyva, miközben apró cuppogó neszek szivárognak ki a fülkéből, illatfelhőbe burkolózva.

Lassan leengedem a kezem és némán kimegyek a folyosóra.

Kint várok. Szemem az ajtón. Csak pár perc, de mégis egy örökkévalóság... Aztán lassan kinyílik és egy láthatólag elégedett férfi lép ki rajta, majd határozott lépésekkel, sietve a színpadterem felé távozik. Észre sem vesz. Gondolom már csak a párja jár az eszében. Este majd biztos kedves lesz és talpig úriember. A kedvese meg egy éjszaka erejéig ismét szerelmes és ismét naiv.

Leszarom. Én más valakit várok. Hosszú percek telnek el...

Lassan nyílik az ajtó. Sokkal lassabban mint előtte. Óvatosan kihajolsz és elnézel előre. Nincs senki. Idáig hallom megkönnyebbülten fújsz egyet. Majd visszafelé nézel. És akkor hirtelen meglátsz, ahogy unott képpel a falat támasztva nézegetem a körmeimet. Lefagysz. Majd egy-két pillanat múlva odatopogsz elém. Kip-kop, kip-kop. Csak pár méter, de ennyi kopogást az életben nem hallottam még.

Ideér az illatfelhő.

Mindig becsültem benned, hogy legalább nem dumálsz mellé. És hát még a sminked is rendbe tetted. Lassan ráhajtod a fejed a vállamra, miközben én visszatartom a lélegzetem. Aztán nem bírom tovább és hirtelen nagy levegőt veszek és beszippantom az összes illatod.

Hirtelen összerándulok és zavarodottan nézek körbe. Sötét van és még mindig tart a dögunalom a színpadon. Szerintem mindenki alszik. Odanézek az üres helyedre. Még nyúlnék is érted, de aztán visszahúzom a kezem. Ja nem. Egyedül jöttem. Nincs itt senki, csak egy álmodott illatfelhő.