A kezdet és a vég hasonlósága

Vírus ide vagy oda, nálunk az edzés újraindult. Persze akinek igénye van, viselhet maszkot, szkafandert, amit csak akar – legfeljebb megfullad benne, de lelke rajta.
Érdekes módon nagyon sok új ember is jött a dojoba, ilyenkor a tapasztaltabb tanítványokra (ránk) hárul a feladat, hogy kicsit foglalkozzunk velük. Engem különösen szeret a mester erre a feladatra kipécézni, szerinte tök jó pedagógus lennék, mert nagyon kezelem az újoncokat is – nyilván nem osztom meg vele honnan a betörési tapasztalat :D

Szóval a nekem kiosztott újonc kis szabad harc keretein belül megmutatta mit tud, jót gyakoroltunk – ami nagyon meglepett, hogy nála különösen éreztem a nyers ösztönöket. A támadásai, ahogy hárított vagy kimozgott az ütések elől, akár egy vadon élő állat, totálisan ösztönösen tette, nem volt benne semmi, évekig csiszolt technika. Kívülről esetlennek tűnik a mozgása, de a célt eléri (nem nyerni akarok ilyenkor, hanem őt segíteni), és éppen ebben van egy nagyon érdekes aspektusa annak, amit az út elejének és végének nevezek.

Azt mondják, az öved kifejezi azt, hol is tartasz.

Mindenki, aki belép egy edzőterembe, fehér övvel kezd. Ez amolyan jelképe annak, hogy még tiszta a fejed, nincs benne semmi.
Ahogy telnek a hónapok és évek, ahogy keményen dolgozol, úgy egyre újabb fokozatokat szerzel, az öved egyre sötétebb árnyalatú lesz (ezt harcművészete válogatja, van ahol sok színt megszerezhetsz, máshol csak néhányat), majd eljutsz hosszú munkával a fekete övig.
Ez a fekete öv egy érdekes dolog – főleg, ha egy igazi nagymestertől hallod ezt. Mert szerintük ez a szín azt jelenti, hogy az évek, évtizedek alatt a fejed csordultig telt információval, technikákkal, reflexekkel, az izommemóriád szinte szétpattan a készültségtől. Gyönyörű a mozgásod, pengeélesek a támadásaid, mint egy megtestesült harci gép.

De... szerintük ez nem mester szint.

Mert akkor csak máshogy kezdesz majd edzeni. Egy még hosszabb út kezdődik, mely folyamán a szép fekete öved elkezd kopni, a festék kihullik belőle – és hosszú évtizedek, egy élet munkája után ismét fehérré kopik. Ekkor éred el az út végét – alig néhányan az életben. A fehér pedig ugyanazt fejezi ki, mint az első napon, mikor erre az ösvényre tévedtél.
Mert ekkor ugyanolyan üressé válsz, mint egy kezdő. A mozgásod kívülről egy laikusnak teljesen váratlan és érthetetlen – szinte esetlen. És mégis, egy világ választja el egy kezdőétől. Ösztönös vagy, de ezek az ösztönök már pontosan kovácsoltak, oly tökéletesek, mintha tervezettek lennének – mégis, egy gondolat sem kell hozzájuk. Számomra félelmetes.

És a legfurább, hogy az életben annyi út van, melyre talán pont ugyan ez igaz. Hogy a vége valahol nagyon hasonló, de alapjaiban más, mint a legeleje volt.