Tejút, Naptól nyolc perc, csengő nincsen

Figyelj, Te Hülye! Nagyon hiányzol!

...
Kezdhetném így is.
De hazudnék. Nem lenne elég.

Tudod, mindig azt mondtad, nem kell, hogy beszéljek. Mégis folyton ezzel rágtad a fülem. Miért? Hogyan? Fejtsd ki! Magyarázd meg!

Most figyelj!

Nem mentem eléd. Nem mentem eléd, mert azt akartam, hogy most végre Te érj oda, ahol én vagyok. A saját tempódban, a saját lépteiddel, a saját gondolataiddal.
Olyan valósággal álltál elém, ami három világ találkozása volt egy töredék pillanatban. Egyetlen óra. Ennyink volt.
Tudod, nekem tökéletesebb nem létezik az összes világ egyetlen pontján sem.
Imádtam a szakadt pulcsid. A heget a kezeden. A kusza fogaid. A hangod. A tompa csillogást a szemeidben. Hogy ott voltál. Egyetlen órára. Velem. Nekem.

Ha az ember találkozik a másik felével, csak bele kell feküdni a pillanatba. Hagyni, hogy vigyen magával és elmerüljön benne a lélek.
Tudtam, hogy rúgni akar a lábad; hogy fogni akar a kezed. Hogy meg akarsz ölelni, és elvenni, ami fáj-akkor is, ha téged ugyanúgy mar tovább.
De nem hagytam.
Öleltél magadhoz. Szorítottál egy megtörhetetlen pillanatig. Ha ott azonnal összedől a világ, azt sem vettük volna észre. Szomorú szemmel néztél... Menned kell.
Én indultam el. Széttéptem a percet, és rohantam a következő sarokig. Meg az utána következőig. Aztán sírtam.
Miért kell mindennek véget érnie? Miért nem lehet megakadni újra és újra az életnek, mint a régi magnószalagoknak? Várj! Még nem elég! Tekerjük vissza!
Még kellesz!

Kulcsod volt hozzám. Akkor jöttél-mentél, mikor akartál, de leginkább sokáig maradtál, és sosem fáztunk.
Mégis hagytam, hogy elindulj az utadon. Már nem is tudom, hogy Te választottad magadnak, vagy én tettem meg helyetted. A kulcsot pedig gondosan betettük a lábtörlő alá. Egyikünk sem veszi el onnan. Minek is tennénk? Van visszaút.
Mégis rosszabb most, mint egy kibaszott elvonókúra. Fáj az összes csontom, kereslek, ahol nem vagy; és delirálok!
Elvontál az életemtől!

Évek óta bérelt helyed van bennem. Te vagy a szívem legerősebb pontja. A legkedvesebb neurotranszmitterem. Fogaskerék. Beépültél a csontvelőmbe, hogy időről-időre újratermeld magad belém. Akkor is itt vagy, ha nem vagy; akkor is, amikor még én sem tudok róla.
Aztán hirtelen szikraként elkezd pislákolni a hiány, ami idővel világokat pusztító tüzet termel. Én pedig elégek benne, valahányszor újabb levegőt veszek.
Nem jó ez így.
Annyira vágyik Rád a lelkem, mint oxigén a hidrogénatomra; és szimplán nem elég.
Döbbenten ülök, és várok.
"-Hisz Ön a csodákban?
-Ma nem."
És hazudok. Fenét nem!
Hiszem, hogy egyszer itt leszel.
Hogy nem egy falon lesz vége, a kifolyt véreddel, és az összetört csontoddal, amit majd belep a hó.

Szóval, tudod, "a tűz és az ég között félúton, csúnyán, könnyesen, csomós hajjal, s a hajamban tollal várlak itt".


De most csak annyit írok majd neked, hogy nagyon hiányzol!