Lek enah

Hajnalban keltem. Felvettem az összecsomagolt holmikat a vállamra, de szörnyen nehéz volt. Valahogy sokkal jobban nyomott a teher, mint kellett volna.

Már úton voltam, mikor csörgött a telefon.
Nem. Az nem lehet. Tegnap még jó volt minden. Le is szúrtalak, hogy most már kapd össze magad, mert fasírtban leszünk.
De már nem volt kihez bemennem.

Mérges vagyok. Üvölt bennem a hiány és a düh, hogy itthagytál.
A kezedet szorítva, a kezemet szorítva, a szádon köpted ki magadból az életet, amibe görcsösen kapaszkodtunk.

De láttam. Láttam a szemeden az egyre növekvő fátyolt; láttam, hogy igazán már nem is engem látsz, hanem valami sokkal szebbet.

Most mégis leforrázva állok. Immáron egyedül.
Tudod, hogy Te voltál az egyetlen, akinek én voltam az első, a legfontosabb?
Tudod, hogy Te voltál az, aki már a létezésem első pillanatától fogva szeret rendíthetetlenül?
Tudod, hogy azok a kacsintások voltak kapcsolatunk utolsó mementói?

Tudod, hogy mennyire nagyon fogsz hiányozni?!

Nem mondtam soha. Idiótán hangzik a számból, így nem is szoktam hangoztatni; de tudod? Remélem tudod, mennyire szeretlek...