Téboly

Próbálom felidézni a tekintetem

És a mimikám, mikor arra rájöttem,

Nem érdekel, nekem hogyan fáj,

És a tükörképem rám nem talál.

Egy szempillantás alatt változtam át,

Nem számítottam magamnak már,

Csak amit te akarsz, akkor ott és mindig,

A lelkem az ajtón végleg vidd ki.

A létező összes kérdésre keresek

Választ, de csak üresség a szemedben,

Ami visszaköszön, és minden lakat mögött,

Pedig tegnap éjjel a csillagokba lökött.

Akinek elméje végtelen, azt képes

Sötétté tenni, mint egy szűk rés, segg

Talán, vagy maga a széles univerzum,

És szépségével szív, mint a vákuum.

Csillanásaid közt nagy a távolság,

Egyre messzebb sodor a kapálódzás

Egy talpalattnyi földtől, és lekésem

A fénysebességet, elmúlik, mire elérem.

Négy dal ismétlődik a listámon,

A dobhártyámat is mindjárt kihányom.

A szád, a nyakad, a pinád kívánom,

Ha nincs más, a szidalmaid is imádom.

Top egy a "könyörgöm, gyere vissza",

Jön a "szopjál ki, te olcsó kurva",

Aztán valami felemelő nosztalgikus,

Ahogy belőlem a sírás kitör, az vulkanikus.

Egy extra cukros sipákolásban

Hallottam, amit az ember csak magában

Hallgat, és amúgy ciki lenne,

Ha nem élném át újra magam benne,

Hogy "úgy fáj, hogy már nem is fáj".

Amit egy szenvedő szív soha nem vár,

És itt van, bazdmeg, én hozzászoktam,

Hogy az elköszönő szélben elkoslattam.

Nesze művésznő, fessél az űrre,

Aggaszd rám, amit látsz, szúrd a bőrbe.

Na, mi van, mesélj, nem kell a minden?

Belőlem a semmi? Akkor minek vagy Isten?