Valahol régen és most

Az idő mindent meggyógyít… Engedd el… Meg sem érdemel… Nincs új a Nap alatt… FASZT!

Persze, egyrészt tudom. Hogy érdemelné meg a könnyeimet, aki így bánik velem és saját magával is sok esetben? Másrészt félek elengedni, akivé tett. És ezt az is tudja, aki sablon dumákkal vigasztal. Miért nem mondja inkább, hogy lehet egyszerre a régi és az új is? Azt sokkal könnyebb lenne beépítenem. Lehetek változó és állandó. Akkor nem bármi lehetek, hanem MINDEN. Lehetek Minden és az enyém lehet Minden.

Nagyjából három éve ledominált egy nő, a szó nem szexuális értelmében, ami egyszerre vonzott is ellenállást váltott ki belőlem. Vonzott az ellenállás. Úgy elmentem tőle, hogy hozzám sem kellett érnie, és észre sem vette.

Megalázott, megsemmisített. Magasság, mélység, gázláng, lovebombing, szeretetmorzsák, lejárató kampány, minden amit akarsz. (Nem, nem utcapszichológia, ezek tények!)

Akkor biztos voltam benne, hogy soha többé nem tudok nyugodt szívvel elmenni a trauma helyszíne előtt.

Másfél évvel az eldobás után kaptam egy megkeresést: nem akarsz egy kastélyban szeánszot csinálni?

Volt, hogy annyira tartottam a fel nem dolgozott emlékektől, amit egy kis senkiként éltem át, és egy évvel később is remegtem a hely közelében.

Mi változott? Nem az idő. Az események.

Persze, annyira szeretnék odamenni, és leköpni azt a földet, ami egykor félelmet váltott ki belőlem. Az úton végig kísért a büszkeség, mert méltónak tartottak egy kastélyhoz, nem egy pincébe vagy egy hotelszobába hívtak. Persze a dungeonnak is megvan a maga varázsa, de ott nem visszhangzik úgy a sikoly, mint egy báltermében, és kétlem, hogy ott kristály tálból itathattam volna a "kutyát". :)

Most Úrnőként, egy kastély lépcsőjéről nézve le az egész kerületre tudom, hogy minden szinten azok fölé kerültem, akik valaha bántottak. És biztonságban vagyok, mert nem tudnának többé.

Ellenben van mire irigykedniük. Akkor is, ha tudom, hogy nem vallanák be.

Talán mégsem vagyok minden… Mert az akkori támaszaim közül már senki nem releváns része az életemnek. És a régi, sebzett, nagykorú kamasz is mögöttem van már, aki voltam. De az erő és a hatalom áldozatokkal jár. Mármint nem mások felett, a saját hiedelmeim felett való erő és hatalom. (Oké, azért a másik ember feletti uralom sem rossz.)