Karonfogva

A múzeum épp egy kiállítást rendezett az épület frissen átadott modern, magas biztonsági követelményeknek megfelelő szárnyában a középkori angol nyílászárókról és zárszerkezetekről. A megnyitón ott volt néhány történész, egy-két restaurátor, mind a téma szakértői, és néhány látogató.

És akkor leállt az elektronikus beléptető rendszer. Amikor az első látogató távozni akart, az ajtó egyszerűen nem engedett.

Az egyik restaurátor viccelődött: "Hát ez az, amihez itt mi nem értünk."

(Néhány órával korábban.)

Az első találkozás helyszínét Réka választotta ki, szerette ötvözni a talán kellemeset a hasznossal. A múzeum rendhagyó időszaki kiállításának megnyitóját választotta, amiről még mindig át lehet váltani az állandó tárlatra, ha mégsem lenne magával ragadó a régi kovácsoltvas szerkezetek világa. Mindenesetre jól passzolhat kettejük dinamikájához. A hely nem túlságosan intim, nem is hétköznapi, és a kávézóban le lehet majd ülni a végén. Az eddigi levelek alapján óvatosan optimista volt. Még egy-két utolsó pillantás és forgás a tükör előtt, készen áll.

Márk jobban örült volna, ha akárhova beülnek, vagy ha egy parkban sétálnak, kihasználva a kora május már buja, de még nem elviselhetetlenül forró délutánjait, és nem kell osztozzon Réka figyelmén. Ugyanakkor azt is érezte, hogy mindezt élvezi, hogy ezzel pontosan azt a helyzetet jelölte ki a számára, amit egyelőre megérdemel, nincs most többre fedezete, ez így van jól. Az autó diszkrét szintetizált hanggal finoman elindult, majd pár sarok után bekapcsolódott a városi forgalomba. A két elektromos motorban nagyságrendekkel több erő rejlett ennél a visszafogott indulásnál. Sietni nem kellett, korán indult. Már a múzeum előtt állva rá-ránézett az órájára, majd hagyta, hogy a városi forgatag, a tavasz még májusban is frissen ható benyomásai átmossák a gondolatait.

Réka látta meg előbb Márkot, aki az első lépcsősor mögötti részről pásztázta szemével a látványt. Ahogy a járókelők fölött összeakadt a tekintetük, Márk önkéntelenül elmosolyodott, szemével köszönt, és megindult lefele a lépcsőn, hogy lent a díszkövön találkozzanak, ne egy domináns nő járuljon az ő színe elé.

- Szia Márk, Réka vagyok - és kimérten kezet nyújtott.

- Üdvözlöm Réka, elragadóan néz ki - megfogta a kezét, miközben a széles mosolyt az arcán a zavarodottsága sem tudta teljesen tönkretenni.

- Köszönöm a bókot - mondta, miközben az arca alig észrevehetően felderült.

- Örülök hogy itt van. Talán csatlakozzunk a megnyitóhoz.

Ekkor már látták egymáson a külsők szépségeit és esendőségeit, és valahogy össze kellett illeszteni fejben az eddigi túloldali levelezőt a most megjelent látvánnyal és hanggal. Mint amikor sok-sok podcast meghallgatása után látunk az illetőről egy videót is. Minden más, mégis ugyanaz.

Ahogy beléptek az épület új szárnyába, megcsapta őket a falfesték és a lakk illata.

- Vajon van-e interaktív rész? Lesz például kaloda? - kérdezte elhamarkodottan Márk. Réka összeráncolta a szemöldökét.

- Ne reménykedj, ez most nem erről szól. - Majd némileg megengedően hozzátette: - Erről azt hiszem nem is leveleztünk. Izgatna?

Mielőtt válaszolt volna, Márk szeme körbefutott a nő arcán, a szemeken, az ajkakon.

- Még nem próbáltam, de azt hiszem, ha vonz a sebezhetőség, akkor ez is tetszene.

Szótlanul mentek egy darabig, aztán beértek a terembe, ahol a megnyitó hamarosan elkezdődött, amit egymás oldalán hallgattak, Réka a történészre koncentrálva, Márk lopva Rékát figyelve. A beszédeket taps zárta, és végre körbejárták a tárlatot. Már éppen kezdtek feloldódni, amikor némi felfordulásra lettek figyelmesek, feszültség érződött a levegőben. Egymásra néztek.

- Megnézzem mi az? - kérdezte Márk.

- Nézd meg kérlek. - és visszafordult a vitrinbe kiállított rozsdás pántokhoz. Nem volt sok ideje nézelődni.

- Azt mondják nem nyílik a bejárati ajtó.

- Te most viccelsz.

- Nem, új az épület, és ilyenkor még előjönnek hibák. Gondolom itt is szorosak voltak a határidők.

Pár pillanat csend következett ahogy egymás szemébe néztek. Ugyanarra gondoltak. A szubmisszív férfi megkapta a kalodát, lubickolhat, a domina alól pedig kifordulni látszik a talaj. És ezt egyikük sem akarja, és egyikük sem hagyhatja. Réka szeme összehúzódott.

- Mindig van vészkijárat, nézz szét!

- Értettem. - bólintott Márk, és eltűnt a sarkon. Réka esze tudta, hogy előbb-utóbb ki fog nyílni az a vacak ajtó, de a bezártságot és a kontrollvesztést sohasem tűrte jól. Az ujjai idegesen jártak a táskáján.

- Nos? - kérdezte Márkot, miután a férfi visszatért.

- Azt a részt még nem adták át, le van zárva. - nem volt nehéz észrevenni a Rékán egyre jobban eluralkodó idegességet, már-már pánikot. Réka csak nézett szótlanul. Márk érezte, hogy most még nem nyugtatgathatja nyíltan. Nem ismerik egymást évek óta, itt most a vágyott világ dinamikájának érvényben kell maradnia. Fel volt adva a lecke. - Azt hiszem végül mégiscsak sikerült kizárnunk a külvilágot. - figyelte Réka testtartását, és látta az önkéntelen mozdulatot, ahogy kínjában felnevetett egy pillanatra, majd visszasüllyedt a szorongásba. Talán ha mellette marad és nyugalmat sugároz, az segítene. - Szeretné, hogy itt maradjak? Vagy hozzak inkább a pogácsából?

- Maradj itt mellettem. 

Márk habozott. Dolgozott ő is új épületekben zajló projekteken, tudta, hogy hamarosan megoldódik a helyzet. De ha ezt elmondja, ő veszi át az irányítást, amit nem engedhet meg magának.

Réka ebből semmit sem vett észre. Nézte a férfiből áradó nyugalmat, és tudta, hogy most rábízza magát. Legszívesebb karon fogta volna.

- Úgy tűnik örökké emlékezni fogunk egymásra - mondta. Aztán a karját kissé elemelte a testétől: - Most pedig elkísérhetsz a pogácsákhoz.

Azzal finoman belekarolt és összesimult testtel elindultak. Márkban az érintéstől végigfutott a hála és testi vonzódás érzése, valamint a megkönnyebbülés, hogy úgy tűnik, már csillapodik a pánik. Most kell másra fókuszálni.

- Nem reméltem ekkora megtiszteltetést. Azt hiszem eddig sem volt titok, hogy a kezdetektől elvarázsolt.

Réka a másik kézfejével bátorítóan megpaskolta Márk alkarját.

- Az csak természetes. - majd némi szünet után: - El ne bízd magad. 

A pogácsákhoz érve megjelent egy nagy, őszes bajszú történész, aki széles mosollyal, udvariasan kissé meghajolva a pár előtt ragyogó arccal közölte, hogy a segítség már úton van, egy-két perc, és szíves elnézésüket kéri, legközelebb a bejárati ajtó is középkori lesz.

Réka kimért mozdulattal kibújt a karonfogásból, és lassan szájához emelt egy pogácsát, majd kérdőn nézett Márkra, aki épp azon morfondírozott, hogy meghívja-e őt egy pohár borra, a nagy ijedségre? 

- Meghívhatom, esetleg egy kávéra, vagy gyümölcslére?

Réka elgondolkodott.

- Tudod mit. Inkább sétáljunk egyet a szabadban - azzal szája széles mosolyra húzódott, ismét belekarolt Márkba, és diadalmasan felnevetett.