Hajkefe és utazás

Letettem a hajkefét a székre, fogakkal felfelé. Mély levegő, meg tudom csinálni. Ezt is. Jó lesz. Bíztatom magam. Még kell a bíztatás. Ahogy elkezdek közelíteni felé a puncimmal, egyre nagyobb az izgalom, de ez már a jó izgalom🙂. Ahogy hozzám érnek a fogak, először csak csikis, kapar, de ahogy engedem rá magam teljes sulyommal... Fáj, szúr, kapar. Képes vagyok elengedni a széket. Teljes súlyommal a hajkefén vagyok. A csiklóm visít, szinte visszanyomja a sok kis fog. Mind érzem ahogy belevágódnak a húsomba.

És a fájdalom mögött jön az a jó érzés. Az a "még kell" érzés. Éget, fáj, szúr, de jó is egyszerre...

Írom ezt úgy, hogy pár hónapja hüledezve olvastam, néztem, mit néztem 😃 bámultam, hogy lehet jó a fájdalom... Nem értettem, nem tudtam felfogni, hogy lehet ezt akarni. Nem kibírni, hanem vágyni erre, szeretni, élvezni...

Most meg...

Szeretem, élvezem,vágyom és várom. Tudom hogy erre van szükségem, és már nem tudom és nem is akarom elengedni.

Egy érdekes utazásra indultam el nyáron. Először abban sem voltam biztos hogy jó vonatra szálltam fel.

Mára már kiderült hogy nagyon is.

Ehhez kellettek az útitársak akik biztatnak, segítenek, meghallgatnak (köszönöm 🙂)

Itt is vannak olyanok akik hangosak, bunkók kellemetlennek...Velük meg nem kell foglalkozni.

És ki tudja hol a végállomás 😀