A következő alkalommal csendesebbek voltunk.
Nem a megszokás ült le közénk, hanem valami újfajta bizalom. Az a fajta, ami már nem fél attól, hogy kimondatlan marad valami. Mert tudja, hogy a másik úgyis érzi.
Amikor belépett, nem kellett utasítanom. Lassan levette a cipőjét, a kabátját, majd rám nézett, és csak ennyit mondott:
– Ma is akarom.
Nem kérdezte, mit. Nem határozta meg a kereteket. De a hangja, a pillantása, minden benne volt.
Ma is akarja azt a fajta szabadságot, amit csak az engedelmesség adhat.
Nem volt már szükség szabályok felsorolására. Tudtuk egymás ritmusát. A kötél súlya már nem ijesztette meg, ismerte a jelentését. Hogy nem bilincs, hanem nyelv. Kapcsolat. Eszköz. Tükör.
A mozdulatai puhák voltak, de céltudatosak. A teste nemcsak reagált, hanem válaszolt. Mint aki megtanulta, hogy ha elenged, akkor nem veszít el semmit, csak teret nyer.
Aznap este nem volt orgazmus. Nem kellett. A feszültség, a jelenlét, az egymásnak adott idő többet jelentett bármilyen kielégülésnél.
Aztán, ahogy a kötélből kiszabadult, hozzám bújt. Csendben, remegve egy kicsit, de nem a félelemtől, hanem attól a felismeréstől, hogy már nem menekül. Sem előlem, sem saját magától.
És ahogy ott feküdt mellettem, mezítelenül, zsigerekig őszintén, azt éreztem, most vagyunk először igazán együtt.
Mert már nem játszmázott. Nem akart mást mutatni. Nem próbált megfelelni.
Csak volt, de az teljes.
És én sem akartam többé uralni. Csak tartani. Megfogni, ha esik. Tükröt mutatni, ha kételkedik. Teret adni, ha nőni akar.
A dominancia többé már nem dinamika volt, hanem nyelv. Kapcsolat. Két ember titkos világa.
És tudtam, hogy most kezdődik csak igazán.
Nem a játék.
Hanem a történet. Kettőnké.
Hozzászólások (0)