Véletlenül megtalálva - Soha ne add fel.

Sokáig kerestem.

A vágy bennem nem múlt, csak a remény lett egyre halkabb.

Voltak kísérletek, néha ígéretesek, néha egészen rosszak. Domok, akik túl hamar kértek túl sokat, vagy épp csak játszani akartak egy estére, miközben én többet akartam. Mély kötődést. Kontrollt, ami szeretetből fakad. Bilincseket, amik nemcsak a csuklómat, hanem a lelkemet is biztonságba zárják.

Egy idő után töröltem az appot. A profilomat. Az elvárásaimat.

Aztán jött Ő.

Egy este, amikor épp nem kerestem semmit, csak görgettem a régi felületen megjelent egy új szimpatikus jelölés. A profilja nem volt feltünő, nem ígért világokat. Csak egyszerű, őszinte sorok. Egy férfi, aki tudja, mit jelent irányítani és mit jelent gondoskodni.

Kíváncsiságból megköszöntem neki a jelölést. Ő pedig... visszaírt.

Nem sürgetett. Nem kérdezte meg rögtön, milyen bilincs a kedvencem, vagy mennyire bírom a pálcát. Inkább azt, miért fájt annyira az eddigi keresés.

Megértett. Figyelt.

És lassan, szinte észrevétlenül, kibomlott köztünk valami, amit addig nem tapasztaltam.

Az első találkozásnál még minden bizonytalan volt. A levegő tele feszültséggel, de nem félelemmel, hanem várakozással.

Aztán jött az első parancs. Egyszerű. Halk. Biztos.

Engedelmeskedtem. Nem azért, mert muszáj volt, janem mert végre valakinek akartam.

Ahogy telt az idő, a kapcsolatunk elélyült. Nem volt minden napunk a sötét szobában kötelekkel és bilincsekkel, de minden napunkban ott volt a szerep, amit nekem szánt. Az Ő subja lettem.

És Ő, Ő az én Domom.

Nemcsak az ágyban. Az életben is. A biztonságomban, a mosolyomban, abban, hogy végre nem kellett szerepet játszanom.

Most már minden nap megélem azt, amit régen csak titkon mertem remélni.

A kötél alatt a bizalmat.

A parancsban a törődést.

A térdelésben a felszabadulást.

Mert néha akkor talál meg igazán valaki, amikor már feladtad a keresést.