Nem volt szikra az elején, legalábbis nem úgy, ahogy sokan elképzelik.
Amikor rám írt, megköszönve a szimpatikus jelölést, rögtön tudtam, hogy benne van valami. Valami mély.
Egyfajta vágy, amit nem mer már kimondani.
A képeit láttam, gyönyörű volt.
Ő is látta az enyémeket és az arckifejezése alapján tudtam, nem én vagyok a fantáziája.
Mégis tovább beszélgettünk. Mégis találkozott velem.
Őszinte volt. A határ ott állt kettőnk között, vastag vonallal húzva:
„Szex nem lesz. Nem vonzódom hozzád úgy.”
A legtöbben ezt nem bírták volna. Én viszont nem azért vagyok Dom, mert csak a test kell. Hanem mert valaki lelkét akarom vezetni, megtartani, irányítani.
És ő hagyta.
A kötelek között úgy mozdult, mintha a teste is emlékezett volna rá, milyen érzés engedelmesnek lenni.
Nem volt benne félelem. Csak éhség.
Nem a szex iránt, hanem az irányítás iránt.
És én megadtam neki.
Egy éjszakákat töltött nálam.
Mezítelenül aludt, lekötve, mégis nyugodtan.
Az ujjam néha végigfutott a karján, a nyakán, megállt az ajkai szélén, de sosem tovább.
A vágy bennem ott tombolt, de az ő bizalma fontosabb volt.
Minden egyes alkalommal, amikor nemet nem mondott, de nem mondott igent sem én is nemet mondtam. Helyette. Érte.
És mégis reméltem.
Nem erőszakosan, nem sürgetve. Csak csendben, a mozdulataiból, a lélegzetvételéből olvasva.
Aztán eljött az a nap.
A kötél feszesebben simult a bőrére. A teste feszült, de nem tiltakozott.
A levegő sűrű volt, nem parancsoltam, csak vártam.
És akkor megcsókolt.
Lassan, határozottan. Nem véletlenül. Nem gyengébben, mint amit éreztem. Megengedte, amit addig elutasított. És több volt benne, mint testiség, benne volt az elfogadás.
Nem kérdeztem, hogy biztos-e benne. Nem kellett. Láttam rajta.
Nem rohantam, nem vetettem rá magam – csak úgy voltam vele, ahogy mindig: figyelve, türelmesen, tisztelettel, de határozottan.
És abban az éjszakában benne volt minden: a kötél, a játék, a test, a vágy – és végre az a része is, amit addig óvott tőlem.
Reggel nem kellett sokat beszélni. Nem volt kérdés, hogy lesz következő találkozó.
De már más volt. Már nem csak a kötelek tartották össze a dinamikánkat, hanem az, hogy minden határ, amit tiszteletben tartottam, végül ő döntött úgy, hogy elengedi.
És ez volt az igazi győzelem.
Nem a szex.
Hanem a bizalom.
Hozzászólások (0)