Sub – 22:04
Nem tudtam, hogy most mit érzek. A bőröm lüktetett, a kötelek tartottak, a csipeszek már nem fájtak – vagy épp már annyira fájtak, hogy a fájdalom átváltott valami mássá.
Csak egy dolgot tudtam biztosan: hogy néz engem. Még ha nem is láttam.
Éreztem, hogy figyel. Hogy minden apró mozdulatomra reagál, ismer. A kötelek nem feszítettek – most inkább tartottak. Mint egy keret, amiben végre önmagam lehetek.
Amikor levette a csipeszeket, lassan, óvatosan, először csak felszisszentem. De ahogy a vér visszatért, és a bőröm alá lüktetett az érzés... nem bírtam tovább.
Felszakadt belőlem.
Nem egy hangos sírás volt. Inkább egy halk, görcsös, remegő lélegzet, ahogy a könnyek megtöltötték a szememet. Nem fájt – felszabadított.
Megijedtem, mit szól hozzá. De akkor megfogta a fejem két kézzel, közelebb hajolt, és csak ennyit mondott:
– Nagyon büszke vagyok rád.
És akkor minden elcsendesedett bennem.
Dom – 22:08
Megláttam a könnyeket, és nem mozdultam. Tudtam, hogy ez most szent. A testén minden izmocska vibrált, de nem félelemből. Hanem mert most végre nem tartott vissza semmit.
Az ilyen pillanatok ritkák. Olyan törékenyek, hogy ha rossz szóval nyúlsz hozzájuk, elillannak.
Csak odahajoltam, és átöleltem.
A kötél még a csuklóján volt. De a törékenysége ellenére is... soha nem tűnt erősebbnek.
Nem volt benne kérdés, nem volt benne ellenállás. Akarata volt. Az, hogy rám bízta magát.
Letérdeltem mellé, és halkan megszólaltam:
– Megengedem, hogy most megölelj engem is.
És amikor a karja remegve fonódott rám, akkor én hunytam be a szemem. Nem a dominanciám veszett el – hanem most ért el a legmagasabb pontra.
Ez volt a csúcs. Nem a korbács, nem a sírás. Hanem az, hogy ott maradt velem.
És én... vele.
(A történet hamarosan folytatódik)
Hozzászólások (0)