Utána....

Még mindig érzem a kötél nyomát a csuklómon, pedig már órák teltek el.

Nem fáj. Sőt... mintha hiányozna.

Fekszem az ágyon – egyedül. Ő elment. Nem sietett, de nem is maradt. Tudta, hogy most nem kell több. Csak ez. Csak az, ami volt. Hogy hagyja ülepedni bennem az egészet.

A nyakamon még ott az illata.

A másik nő… igen, az meglepetés volt. Nem kérdezett, csak érintett. Úgy, ahogy ő akarta. És nekem nem volt beleszólásom. Eleinte meglepett. Megriasztott? Talán egy pillanatra. De amikor éreztem, hogy minden mozdulat össze van hangolva, hogy egyikük sem siet… akkor már csak lebegtem.

Kinyíltam. Mindkettőjüknek.

A szégyen és vágy furcsán keveredik ilyenkor. Nem tudod eldönteni, hogy sírni vagy nevetni akarsz. A tested már nem a tiéd, de olyan jó végre nem neked kell dönteni, igaz?

Amikor a szememre tette a selyemkendőt, elsötétült minden – de bennem világosabb lett. A figyelme, a türelme… és az a kegyetlenül precíz lassúság, ahogy elvette tőlem az irányítást...

A legjobb rész? Nem akkor volt, amikor elélveztem, hanem amikor még nem.

Amikor várt, hogy én akarjam annyira, hogy már majdnem fájjon.

És aztán csak annyit mondott:

– Most már elengedheted.

És én megtettem. Az ő szavára. Csak az ő szavára.

Záró gondolatok

Nem tudom, hányszor fogom újra átélni ezt ma este fejben. Talán még holnap is. De egy valamit tudok: ettől nem lettem kevesebb.

Épp ellenkezőleg.

Amikor valaki úgy vesz el tőled mindent, hogy közben visszaadja önmagadat – az az igazi dominancia. És az igazi sub szerelem.

Most becsukom a szemem. Talán megint ott leszek. Talán megint hátrakötött kézzel. Talán újra ketten érintenek majd…

De már nem félek tőle.

Várom.