Kszámvetés

A tél, az év vége klasszikusan a mulatozás, az ünneplés mellett, a számvetésről is szól.

Igyekszem a kinky életemre szorítkozni, és szokásomhoz híven, nem leszek túl zaftos, és, hogy egy ismerősöm szava járásával éljek: savanyája sem lesz a dolognak, de kucsmája talán igen.

Kezdhetjük is egyből egy sokak által felhozott problémánál: érthetetlenül írok. Sokáig ez fel sem tűnt, de egyre többen mondták. Tudok úgy is blogolni, hogy közérthetőbb legyen, de az több erőfeszítésbe kerül és kevésbé leszek önazonos, így ritkán szoktam fókuszálni kifejezetten az érthetőségre, mint szempontra.

Több mint ezer blog, közel 18 évnyi BDSM tapasztalat, közel 300 esemény -ebből 80-100 saját-, nemzetközi szinten (is) tartott meghívásos előadások (2017, 2020, 2021), és egy rangos amerikai elismerés (2017) után is sokan leköpnek, vagy épp a hátam mögött magyarázzák el, hogy semmit nem érek.

Persze érzelmi oldalról mindent meg lehet érteni, de ha már annyit van hangoztatva a BDSM társadalom magas intellektusa és empátiája -IQ és EQ elvárt,- úgy talán jogos lenne elvárni az emberektől kevesebb előítéletet és több együttérzést.

Pár éve már tudatosan rombolom ezt a mítoszt, mert meg vagyok róla győződve, hogy ez egy kényelmes és álságos önámítás csupán.

Nyilván ez sokak számára nem szimpatikus, hiszen az ember, ösztönös alaptermészetéhez hozzátartozik, hogy a saját csoportját tartja a legkiválóbbnak minden társadalmi osztály közül. Mivel pedig ő is tagja az adott Közösségnek, így természetesen rá is igaz minden jóság, ami társaira is.

A mítoszrombolókat pedig sosem volt szokás szeretni. Ellenkezne az ember társas ösztöneivel.

Önmagában természetesen nem érték sem a blogok, sem a tapasztalati évek száma. Bár utóbbi, jobb esetben eredményez némi fejlődést az emberben, vagy az az asszonyemberben, esetleg a medvedisznóemberben.*

Ha pedig őszintén írok arról, hogy hányan fordulnak hozzám segítségért, annak ellenére is, hogy már évek óta ki van írva több helyen is, hogy ne tegyék, csak olyan témákban, amiben szívesen állok rendelkezésre, vagy az jön, hogy biztosan hazudok, vagy rinyálok, vagy miért nem sz@rom le.

Az pedig duplán pikáns, hogy az emberek egy része ismeretlenül/rosszindulatból/hatalomvágyból, a hátam mögött fossa a szót, egy másik részük pedig tőlem kér segítséget, határozott kérésem ellenére. Mi a közös pont, ebben a látszólag igen eltérő két társaságban?

Egyik csoportot sem érdekli a valóság azon apró szelete, ami én vagyok, csak a saját praktikus, vagy pletyka általi társadalmi haszon mozgatja őket.

*South Park 10/6. rész