Egy rohandó bárd dala

Nem vagyok én vérszomjas vaják,
A népek mégis, mindenkitől ezt várják.
Ha rímed meg nem áll,
Szemedet jól kivájják.

Ők a kultúr-emberek.
Tapasztalatlanságban megdicsőült,
Hercegnők s hercegek.

Ez azonban csak a külső, a fantasy charm,
A lelkek mélyét koboldok, s trollok lakják.
S egymás, vadállati gyalázását,
Ők BDSM-nek hívják.

S ha sokan mondják ugyanazt,
Aldous Huxley halálából, örömködve riad.
S Karinthy, Barabbását kiálltja hangosan.

Rohanba ő nem Rohan.
Tervéhez már mind' készen van.
Futószalagon gyártják majd az embert,
Miközben ezernyi lesz már a szubjektív gender.

S ha valamit nem értesz, ne kérdezz,
Fuss inkább, miként a balga.
A balrognak, miért oly hosszú a szarva?

Futtodban ítélkezz
Tapasztalatot, élőben ne szerezz!
De hibáid be, sose lásd.
Attól csak gyengébb, s emberibb leszel tán.

De hisz Isten halott, így minek légy te ember?
Idézz inkább Coelhót, s egy elfet jól verj el!