Kutyák és Könyvek

Múlt héten elgázolták a macskánkat. Erről már írtam. Ma azonban találtam egy elkóborolt ebet, s bár egyébként is szokásom őket hazajuttatni, Lili cica történetének tragikus vége után érthető, hogy még jobban aggódtam a kutyusért.
Eleinte jött utánam Csubi, a fekete, hosszúszőrű labrador keverék, egészen remetekertvárosi állatorvosig, ami épp nem volt nyitva. Felhívtam a dokit, nem vette fel. Végül a kutyus egészen hazáig vezetett, de nem voltak otthon. Három szomszédhoz csengettem be, a harmadiktól megtudtam a gazdi nevét és telefonszámát. Nem vette fel. Végül el tudtam vinni az állatdoki rendelőjébe, ahol az asszisztens közölte, hogy az ő kutyájuk is meg szokott szökni, nem lehet a gazdit hibáztatni. Ugyanis hőzöngtem a tulajdonos felelőssége miatt...Megköszöntem a segítséget, és mentem tovább a dolgomra. Nekem senki nem mondott köszönetet. Tudom az ember ilyet ne is várjon, mert akkor egy kib@@tt, önző seggfej csupán.

Ugyanezen a környéken, a hűvösvölgyi mobil antikváriumosnál, még tegnap megvettem Zbigniew Lew Starowicz, kortárs, lengyel pszichiáter könyvét: A szexualitás felsőfokon című kötetét, 1984-ben jelent meg először.
Ebben a szerző azt írja, hogy míg a homoszexuálisok a társadalom 1-2%-át teszik ki, azonban a szadisták a mazochisták, az exhibicionisták és más beteg elmék: (pontosabban szólva: "A szexuálpatológia más formái,") csak rejtve, vagy részlegesen merik felvállalni magukat. Szeretem a régebbi szexuálpszichológiai és szexuálpatológiai írásokat olvasni, mert képet adnak a korábbi tudományos álláspontokról, amik biztosan rányomták a bélyegüket a közvéleményre, ahogy a közvélemény is kihat a tudományra.
A melegek megítélése azonban már a világ számos táján sokkal pozitívabb, mint 30 évvel ezelőtt volt. Mi meg szinte mindegy, hogy mit teszünk, mit írunk, mit mondunk: beteg állatok vagyunk.
Igaz is, lehet, hogy azért bíznak meg bennem az elkóborolt kutyusok, mert érzik, hogy én is csak egy állat vagyok..

A környék összeköt.