Üvöltsük a Holdat

Nem akarom itthagyni ezt az estét. Nem megyek haza és kész! Nyafogok, és toporgok az autóink között. Nem akaródzik elbúcsúzni... Te meg csak higgadtan mosolyogsz Rám, és figyeled, mit esetlenkedem.

Megint közelebb engedtél. Szeretsz. Elmondtad, hogy szeretsz. Hogy olyan vagyok Neked, mint senki más. Hogy ez köztünk elkerülhetetlen és végzetes. Hogy ebbe mind a ketten belehalunk majd.

Természeti csapásként döntjük majd romba egymás életét. Ez lesz. Tudod. Tudom.

Akarom. Nem óvhatsz meg magadtól örökké.

⁃ Na, kapok két puszit, vagy valami? - követelődzök türelmetlenül.
⁃ Megígéred, hogy nyugton maradsz?
⁃ Nem!
⁃ De.
⁃ Nem!!
⁃ De.
⁃ Nem!!!
⁃ Jó, akkor nem. - rántod meg a vállad.
⁃ Oké, rendben... Nyugton maradok.
⁃ Gyere közelebb. Még... Még...

Egymáshoz simulunk. Az orromba szökik az illatod, és Te is mélyen magadba szívsz engem, az orrod finoman érinti a nyakam. Beleremegek.... A fülemet, az arcélem, az orcám... Lassan vezeted végig rajtam az ajkaid. Végre összetalálkozik a szánk. Mozdulatlan maradok. Nem nyílok csókra... A torkomban dobog a szívem. Beleőrülök.

⁃ Te fogsz előbb hazaérni, azt akarom, hogy írd le pontosan, hogy mit érzel most. Hogy érzed magad? Mindent. - fordulsz el hirtelen.
⁃ Rendben. - rebegem, mint aki álmából riadt...

Mire magamhoz térek, már a ház előtt parkolok. Irány a szobám, és bedőlök az ágyba... Mit érzek...?

Hirtelen zokogva szakad ki belőlem minden.