Csönded vagyok

Ez itt Ukrajna zászlaja? - böktem gyermeteg kíváncsisággal a bal válladra.
Te hangtalanul magadhoz vontál, én pedig kiskiflivé gömbölyödtem eléd az ideiglenesen ággyá avanzsált kanapén. Rengeteget ittál tegnap. Rádtört a PTSD és nem mertelek hazaengedni a laktanyába. Másnapos vagy. Én pedig reménytelenül szerelmes. Másé vagyok, pedig melletted lenne a helyem. Ezt Te is nagyon jól tudod... De egy gyáva féreg vagy. Nem mersz lépni, pedig én öt éve készen állok Rád.
De most itt vagy... Ő már elment, kettesben maradtunk a lakásban, és most némán ölelsz... Alszol? Vagy csak szeretnél? Nem szólok. Kényelmetlen így, de nem fészkelődök. Úgy szeretnék a tegnapi csókról beszélni, de nem merem megtörni a fullasztó csöndedet. Megfordulok és a mellkasodba fúrom az arcom. Belémhasít, hogy sosem látlak többé. Most szorítasz így magadhoz először és utoljára... Átléptük a határt, túl messzire mentünk, Neked ez már túl intim. Te nem tudsz ezzel mit kezdeni.
Öt kibaszott éve kerülgetjük egymást, szinte már természetfeletti az a megmagyarázhatatlan vonzalom, ami egymáshoz láncol minket, és tudjuk, hogy sosem szabadulunk majd egymástól. Hiányosak vagyunk egymás nélkül. Mégis tudom, biztosan tudom, hogy nem látlak többé. Sosem szelídülő vad vagy. Senki falán sem lóg majd trófeaként a fejed...
Némán potyognak a könnyeim...
-2015-