Emlékezés

Nincs többé...

Nehezen jönnek a szavak...

A hír, hogy Varnyu elment, megdöbbentett.

Rosszul aludtam éjjel, másnap fáradtan ébredtem, a szívem ki akart ugrani a helyéről.

Amikor 2012-ben először olvastam az írásait, megrőkönyödve tapasztaltam nyers őszinte stílusát, először nem tudtam hova tenni lázadó harcosságát, kitartó szívósságát.

Mindemellett, ott lappangott benne egy fájdalomtól túlcsordult szív, aki úgy át tudta érezni mások érzéseit, mint még eddig senki sem. Ez is mellbe vágott.

Írásai lenyűgözőek voltak, egy költő, egy pszichológus, egy tanár ötvözete volt.

Emlékszem, micsoda fantasztikus munkabírással rendelkezett. Ha valamilyen közös ügy miatt kellett síkra szállni, Ő volt az élen, elsőként cselekedett, nem kímélve idejét, energiáját, még jóhírét sem. Fittyet hányt az előítéletekre, nem érdekelte, kinek, mi a véleménye róla.

Érzelmi intelligenciája mellett elképesztő logikai képességekkel is rendelkezett.

Minden tekintetben erős Nő volt. Az a fajta, akit vagy szeretnek az emberek, vagy gyűlölik, mert köztes, semleges vélemény nem volt róla, hisz' Ő maga sem volt sohasem semleges. Megvolt a véleménye mindenről, amit nem is rejtett véka alá. Ez, persze sok embernek nem tetszett. Eleinte én is sokat vitáztam, csatáztam vele, de tudtam, hogy a kemény Nő mögött egy nagyon is érző, szeretetre éhes szív lakozik. Ezt mutatták írásai, versei.

Én, személy szerint nagyon sokat tanultam tőle, bár személyesen sohasem találkoztunk, egy időben példaképemmé vált.

Úgy éreztem, ha mellette vagyok, akkor nem érhet baj.

Most, hogy megtörtént, amire nem számítottunk, félelem, s hiányérzet vesz erőt rajtam.

Elment...

Annak, aki elmegy, annak könnyű...

Mindig az ott maradóknak a legnehezebb...

Amikor tizennégy évesen kollégiumba költöztem, emlékszem, csak az elválás volt nehéz, aztán már ment minden, mint a karikacsapás.

Mert nekem ott voltak az új osztálytársak, meg a rengeteg tanulnivaló.

De az otthoniaknak?

Nekik csak a hiány maradt.

Egy űr, amit hagytam.

Kedves Varnyu, most Te is egy űrt hagytál nekünk.

Fájó szivet, hogy már nem beszélhetünk veled.

Meg azt, hogy emlékezzünk rád.

Az emlékek itt vannak, bennünk, a részünk lett.

Tehát, ha jól értelmezem, viszünk magunkal, mindenhová. Itt laksz bennünk, amíg nekünk is el nem jön, az a bizonyos végső megadás.

Hogy találkozunk e még a túlvilágon, nem tudom, te sem voltál benne biztos, hogy létezik -ebben egyetértettünk.

Akárhogy is van, a Teremtő nem véletlenül tette olyanná a világot, amilyen.

Egy biztos: szerencsésnek és kiváltságosnak érzem magam, hogy téged ismerhettelek.

Légy jó, bárhol is vagy, s nyugodj békében!