Látogatás

G. nyelt egyet és elindult felfelé a lépcsőn. Hatalmasat esett. – Nem akarok beleszólni, de jobb lenne, ha azon a felén jönne, ahol a lépcsőfokok vannak – ajánlotta a fordulóból S.
G. felállt, leporolta magát és indult ismételten felfelé. Alaposan megnézte magának S.-t. Az egész fickó alig volt egy hetven magas a talpától a fejéig és visszafelé se mutatott többnek. Kócos szőkésbarna haja enyhén himlőröhelyes arcot keretezett. Orra eléggé kiálló és nagy volt, szája szögletében enyhe gúny bujkált. Előre esett, tőből csapott vállai keshedt mellet védelmeztek. Az egész ember befejezéseként egy bő nadrág takarta el lábait, ami kifejezetten jótétemény volt az érzőbb emberekkel szemben. A cipőjére ráfért volna némi tisztítás, de viselője jól érezte magát benne és mellette is, mert kicsit félretaposta.
– Na most mit néz? – biccentett fejével felfelé S.
– Én csak megnéztem magát.
– Mondja maga nem egy vazelin típus ugye?
– Hogy micsoda?
– Hagyjuk! Jöjjön itt lakom a tízben – mutatott az ajtóra.
– De ezen nincs is szám?
– Na ja. Ha kérik a lakbért, mondhatom, hogy ez a nyolc.
– Miért nem kilenc?
– Mert ott sem fizetnek.
Kinyitotta az ajtót és G., meglátta élete legrondább lakását.
– Na milyen?
– Nem szép, de van benne valami visszataszító!
– Tudtam, hogy tetszeni fog. Egyébként ne vegye tolakodásnak, de ugye járt iskolába?
G. nem egészen értette a dolgot.
– Persze. Miért?
– El is végezte?
– Persze. Miért?
– Magaviseletből vagy illemből ugye nem bukott meg?
– Persze. Miért?
– Választékos a szókincse.

S. nagyot sóhajtott és egy szebb napokat látott fotelra mutatott. G. nagy lendülettel vetette bele magát, majd sokkal kisebb lendülettel tápászkodott fel a fotel romjai közül. Szelíden megkapaszkodott az asztalba, de az nem respektálta közeledését és nyikorogva összenyekkent. G., ezután a komóddal próbálkozott, azt hitte szilárd támaszra lel, ám a komód mind a három fiókját egyszerre „öltötte" rá és végül hű társai után zuhant. Végre feltápászkodott. Elindult a másik fotel felé, de megbotlott a megboldogult asztal csalárdan ott maradt lábában és komoly lendülettel érkezett a szőnyegnek is nevezhető rongydarabra. Hogy vannak repülő szőnyegek, azt rögtön tapasztalta, mikor a rongydarab lendületesen vitte egy ajtó felé. Nagyot koppant, aztán még egyet, mivel a kilincs érzékeny búcsút véve az ajtótól és a fején keresett menedéket. G. kicsit megpihent. Szeme S.-re tévedt. S., zsebre dugott kézzel, rezzenéstelen arccal állt és egykedvűen szemlélte a lakást.
– Befejezte? – kérdezte.
– Igen. Remélem. Azt hiszem – nyögte G.
– Na, mert ha folytatni akarja, bevihetem a konyhába is.
– Elnézést nem tudtam, hogy ilyen rozoga minden. Csak le szerettem volna ülni.
– Nem volt egy rossz kísérlet – ismerte el S.
G közben felállt. Óvatosan megtapogatta a kanapét. Erősen megrázta, majd alámászott és alulról kopogtatta.
– Van egy kis zörej a tüdőcsúcsában.
– Igazán! Észre sem vettem.
G. újra kopogtatott.
S. leguggolt és megrázta G lábát.
– Ha a szúnak üzen morzejelekkel, megmondhatom, nem érti.
G., kissé vörös fejjel bújt elő, majd helyet foglalt. Leporolta magát, megigazította ingét, kicsit krákogott.
– Elnézést. Még egyszer elnézést S. Én...
– Tudom lakberendező.
– Én...
– Kárpitos?



G. édesdeden aludt a kanapén és tudatalattijába csak néha szűrődött be egy-két válogatott káromkodás. S. ugyanis az ágyán heverészve olvasta könyvét. Szája szélén cigarettát egyensúlyozott, melynek hamuja mindig el tudta kerülni a hamutartót. A hajnali nap első sugarai benéztek az ablakon, majd hanyatt-homlok menekültek a látottaktól.
– G.!
– Mmmm – válaszolta G.
– G..!
– Nymnym – érvelt G.
– NAAA! – üvöltött fel S.
Ez hatott. G úgy pattant fel, mint John Wayne a lovára. De a ló éppen szabadságon abrakolt, így elég furán mutatott mintás alsójában, melynek elejére egy pecsétforma volt nyomtatva: TITKOS felirattal.
– Nehogy elővegye az egylövetűjét, mert kirúgom.
– Jó reggelt, S.
– Tudja állítani mertem volna, hogy reggel valamivel több értelem kóvályog magában. De tévedtem.
– Hány óra van?
– Kettő.
– De hiszen világos van!
– Az lehet, de az óra kettőt mutat. Egyet magának, egyet nekem.
– Jó lenne, ha összeszedné magát, mert sok dolgunk van. Elolvastam a könyvét.
– Tetszett? – kérdezte G. szerénykedve.
– Mit mondjak? Láttam már jobbat is, de olvasni még nem olvastam ilyen rosszat.
G., aki éppen nadrágjába bújt bele, megdermedt erre a kijelentésre. Nem kellett volna, mert bal lábát éppen a nadrágszárba akarta betenni és az egyensúlya messze állt a tökéletestől.
Csendben hanyatlott hátra és ebben a fürdőszoba ajtaja sem állíthatta meg. Hátán fekve farkasszemet nézett egy igen mocskos WC-kagyló peremével. A kagyló adta fel, mikor szelíden oldalt dőlt. G. feltápászkodott és megpróbálta felhúzni nadrágját. Sikerült! Aztán vissza akarta tenni a kagylót, de az úgy döntött, hogy inkább vele marad.
G., kezében a WC-kagylóval visszament a szobába. S., az összeeszkábált asztalra rakott már egy tálka vajat, némi konzervet, szalámit, pástétomot és több napig is ehetetlen kenyeret. Kezében egy gőzölgő kanna volt, melyből kávé illata áradt. S. felnézett, majd így szólt:
– Kér egy kávét? Látom, csészéje már van.
G. visszavitte a kagylót és nagy nehezen a helyére tette.
– Visszavitte, akkor hozok egyet a konyhából,
– Kér tejet a kávéba?
– Miért rossz a könyv?
– Miért ne? DE inkább együnk. Kér?
– Mit?
– Tejet. Kávéba.
– Ki az a tej?
S. nagy levegőt vett.
– Menjen ki Mr. Tejért. Itt áll az ajtó előtt. Üveges. szemekkel.
– Milyen?
– Fél literes.
– Micsoda?
S. odament G.-hez és szó nélkül pofon vágta.
– Hé S. mit csinál?
– Megpróbálok reggelizni magával, de ha tudom, hogy ennyire nehéz, akkor bele se kezdek. Jöjjön már.
– De azt mondta rossz.
– Üljön le, egyen.
– De azt mondta...
– NAAA!
Ez hatott. G., villámgyorsan ült le és villámgyorsan ugrott fel, mert nem hitte volna, hogy egy kenyérpirító ilyen forró tud lenni. Ijedten tapogatta a fenekét.
G., tovább ugrált a szobában.
– Ha ezt befejezte ehetünk végre?
– Maga direkt teszi a székre a kenyérpirítót?
– Nem, de a zsinórja csak addig ér el. Na együnk végre, mert TÉNYLEG sok dolgunk van.
G. letette a földre a pirítót és leült. Ettek. Ittak. Jót mulattak.