Szellemi süketség

Mint ember az emberrel legyünk úgy,hogy tabula rasa. Tényleg tiszta lap. Némi érdeklődéssel.
Legyen, oké, tényleg belefér. Valamikor ugye mindenki elkezdte.
Még ha egy kérdésre vagy tízszer kell is válaszolni. Ott kezd gyanús lenni az egész.

Szép lassacskán átminősülsz lépcsőházzá, mert ugye lifttel egyszerű közlekedni, megnyomod a gombot, vársz picit és ott vagy az adott emeleten, mehetsz a szobához amit kerestél.
Ehelyett rajtad, sőt benned taposnak. Megfordul a világ. Nem tudod eldönteni,hogy most az emeleti penthouse-ba történik a haladás vagy lefelé az alagsorba ahol sötétség van, tele lommal az egész, kidobásra váró szemetek sokaságába.

Folytatódik a képzelgés, fantáziálás. Aminek még csökött formában sem lehet gátat szabni egyszerűen.
Teljesen ismeretlenül túlmisztifikálnak. Hirtelen mindenki Sherlock Holmes-nak képzeli magát és lekezdi kirakosgatni a puzzle darabkákat.
Ezzel csak annyi a probléma,hogy nem tudják,hogy hány darabos. Meg mit is kellene ábrázolnia a kész képnek. A vége valami torz, amorf semmi.
Igen semmi. Mert ami összefog állni az csak egy képzeletbeli deformáció lesz.
Egy olyan gravitációs térgörbület,hogy Newton inkább kivágná az almafát.
Szellemi süketség. Egy az egyben.

F*sszopók már a lépcsőházban vannak, az utolsó kapcsolja le a villanyt, köszönöm.