Légnyomás

Reggel mikor minden csendes még, félkómásan a legbiztosabb pontba a kávésbögrédbe kapaszkodsz. Majd kilépsz,hogy fokozd a káros szenvedélyeid.
Szinte automatikusan gyújtod meg az első szálad. Nagyot szívsz, majd kifújod a füstöt. Kortyolod a friss kávét. A kettő együttes hatására Pavlovi reflexként érzed,hogy a mai nap is élsz. Van élet benned.
Majd miután a pupilláid egyre jobban alkalmazkodnak a fényviszonyokhoz. Véled felfedezni előtted a felhőt.
Igen egy felhő.
Nézed, nem érted, pislogsz, hunyorogsz.
Egy felhő.

Összeállt minden, mikor magadba szívtad a melegséget, jó kedvvel töltött el. Érezted,hogy ez kellett neked. Majd mikor kiengedted,hogy ne csak a tiéd legyen ez az egész összeállt eggyé.
Csak gomolyog előtted, látod ahogy körbe körbe táncol az egész. Úgy érzed alkottál is valamit ami szemmel látható.
Volt eredménye annak,hogy nem tartottad magadban.
De ez csak egy pillanat.
Látod,hogy szépen lassan elkezd feloszlani. Amiket adtál neki kereteket határokat. Semmi nem tartja már össze.
Küzdeni próbálsz,hogy összetartsd,hogy egyben maradjon az egész. Ne legyen hiába, esik szét atomjaira az egész. A molekuláris diffúzió beindult.

Aztán az utolsó slukk és utolsó korty végeztével a távolból valaki beszól.
- Jajj, de cigifüst szag van.
- Lehet,hogy valaki dohányzott de csak egy tipp. Reggeli dörmögős hangon.

Csikk már a tartóban, kialudt örökre, ajtót kettőre zárni,hogy senki ne jöhessen be.

Ez lenne minden felhő sorsa?
A kiegyenlítettnek érzett légnyomásnak amit úgy gondolsz,hogy egyenlő mindkét oldalon majd minden összetart.
Egy frászt az egyik fél mindig gyengébb lesz a másik erősebb.