Barokk cukormáz

Kérlek fogadd legmélyebb, alázatosan eléd vetett, szívemből gejzírként istennői lábaid előtt feltörő, Fennséged csodálatából táplálkozó hódolatomat, drága Hölgy!

Vérvörös, szikrázó tökéletességében végtelenül izgató és féreg mivoltomban magasan fölém magasodó gyönyörű tűsarkú csizmád előtt heverve esedezem, hogy gyakorolj kegyet és engedtessen meg eme szűkölő, sugárzó nőiességed tűzétől égető kínban fetrengő értéktelen és érdemtelen hitványságomnak, hogy felemelhessem vágyakozó tekintetem és rajongó pillantásomat szépséges, orchideák kecsességét, a Nap ragyogását, a Hold fennségét tükröző arcodra emeljem.

Engedd meg, hogy a sóvárgás sivatagának porától száraz alantas nyelvemmel fényesre lakkozott, a mélységes pokol minden démoni szépségét és kínzó szenvedélyét tükröző lábkörmeidet ragyogóvá nyalhassam, hogy puhán selymes, érzékien hullámzó, manna zamatú izzadságodtól csillogó talpad egy emberöltőn át imádhassam és kényeztessem.

Nem érhetek fel nagyságodhoz, nem érthetem meg egyediséged, nem érhetem el csodálatos lényedet. Mégis, talán, egyszer talán érdemesnek találtathatok arra, hogy lábaid odaadó, készséges, önfeláldozó rabszolgája legyek.

A vágy megöl, vörös tűzzel izzó pengéi védtelen szívem és ágyékom mélységeit szabdalják, de tudom, nem remélhetek. Ha fájdalomban és be nem teljesült vágyakozásban kell is nyomorultul elpusztuljak mégis boldogan teszem, tudván, hogy szánalmas vergődésem is a Te mindenek feletti dicsőségedet és szépségedet szolgálja.

Nem remélek hát, de a vágyam végtelen.

Giccsíró