Pillangó effektus

Van az a pillanat, amikor az égiek az orrod alá dörgölik, hogy béna vagy. Nem durván, csak amúgy finoman, fricskaszerűen.

Ma reggel később keltem, mert hajnalba nyúlóan néztem az új Star Wars filmet (végre sikerült megszerezni – de hogy minek maradtam fenn miatta, azt inkább hagyjuk…). Ennek ellenére egész hamar összeszedtem magam, csini ruci, smink, még egy kávét is volt időm lefőzni kis kétszemélyes kotyogósommal. Relatíve időben csuktam be a lakás ajtaját, lelkesen kopogtam a metró felé a szűrt napsütésben, és hallgattam a tavaszt érző madarak csivitelését. Végre! Tavasz!

A metrómegállónál reggelente szoktam látni egy bácsikát. Apró termetű, furcsán hajlott hátú, inkább talán már púpos, fehér szakállú, kedves tekintetű, magas hangú, rendkívül szimpatikus hajléktalan. A mellette elhaladóktól folyton kéreget, nyújtja a markát, és ha a kezébe nyomnak pár forintot, kedvesen megköszöni, szép napot kíván és válogatott áldásokat küld az illető után. Előfordult már, hogy tőlem is kapott némi aprót. Gondolkodtam rajta, ezúttal a pénztárcám után nyúljak-e, de aztán meggondoltam magam.

A metróról leszállva beálltam a közeli lángosos bódé elé a sorba, hogy teljesítsem előző napi ígéretemet az egyik kollégám felé, és megvendégelhessem egy sajtos-tejfölös lángossal a cégnél a konyhában. Már éppen én következtem volna, amikor belenéztem a táskámba, és láss csodát: tárca sehol.

Ó, hogy az a…

Felrémlett előttem a másik kabátom zsebe. És benne a pénz. Meg minden iratom. És az All you can move kártyám, ami nélkül bizony nehezen megyek a konditerembe délután… Codálatosz, egyszerűen, codálatosz…! Bezzeg, ha adtam volna aprót a bácsinak, mindez negyedórával korábban kiderült volna, ötpercnyire a kéglitől…

Fasza. Hátra arc, irány haza.

Gyors trappolás a házig, lépcsőn fel, ajtókon be, tárca elrak, lépcsőkön le, trappolás a metró felé. Apró előkészít, bácsi kezébe belenyom. Lángosos előtt sorba beáll. Hát nem előttem vásárolja fel az összes kész darabot, és csomagoltatja be egy nő?! Meg kellene várni, míg kisül a friss. Én meg késében vagyok. Most már jócskán.

Hagytam a fenébe az egészet, dobtam egy üzenetet a kollégámnak, hogy ne készítse feleslegesen az ízlelőbimbóit az élményre, aztán elindultam a melóhely felé, hogy legalább ne késsek el látványosan, ha már ennyire csúfos vereséget szenvedtem átgondolt reggeli készülődésből.

A mai nap tanulsága:
Adakozzatok híveim, adakozzatok!
És könnyebb lesz a napotok.